Olykor feltorlódik bennem az élet,
mint túlszervezett forgalomban
a végeérhetetlen kocsisor,
vagy mikor téli estén az utcára
ömlik a nép a túlfűtött moziból.
Egymásra hágnak a napok, rám zuhannak,
és súlyuk alatt apránként
szorul ki belőlem az élniakarás.
De most nyár van, nincs rohanás,
a gutaütött órákat pihegve
szívja magába az elmém,
az augusztus átkarol, hozzám bújik,
mintha könyörögve kérném…
De csak ismer, tudja, hogy nyárból vagyok,
hőségből, lobbanó napsugárból,
zivatarból, akár a nyegle húszévesek.
Időtlenül kavargok a bennem
támadó, heves viharokban,
s tánclépésben, örökidőkre hagyom
az olvadó aszfaltban a léptemet.
14 hozzászólás
Kedves netalka!
Nagyszerű versedhez gratulálok! Ismerjük ezt az érzést, mert oly tisztán leírtad, olyan szemléletesen, hogy nem lehet nem tudni mit mondasz. Néha én is nyegle húszévesnek érzem magam, de már egyre ritkábban. 🙂
Szeretettel: Adrienn
Köszönöm, kedves Adrienn! 🙂
De jó volt ismét olvasni Téged, kedves Neti!
Nagyon tetszett a versed, mint mindig.
üdv: András
Kedves András, örülök, ha így van, köszönöm szépen 🙂
Erika
Nem egy "tipikus" Netelka vers, de tetszik a hangulata, a végefelé nekem ugyan már egy kicsit "túlmagyarázott".
Üdv,
Poppy
Tényleg? Pedig nekem pont a vége tetszik :/ Na, de ez van, idővel lehet, hogy én is másként látom majd, most még szeretem 🙂
Klassz ez, Erika!
A szokásosan.
Köszönöm, Andi!
Tetszik, az "olvadó aszfalt" még jobban feldobja a táncot 🙂
Szeretettel
Emese
Köszönöm 🙂
Szeretem a szóhasználatod. Közel áll hozzám, ahogyan minden megbonyolítás nélkül teljesen képivé varázsolod a soraid. Régóta tisztelője vagyok a költészetednek, és persze Neked is.
Zoli
Ez nagyon jól esett – köszönöm 🙂
Erika
Kedves Erika!
Remek képeket használsz – nagyon tetszenek a verseid…
Ez is!
Köszönöm szépen, nagyon örülök :))