Előbb szervesen kikezdhető maradvány
nőtt csendesen a hallgatáson,
míg végül a bőbeszédű szószátyár
is hitvány-alamuszi némaságra ítéltetett!
Csupán csak utána kóstolhatta mérgezett
ízét mindennapi trágár-szleng nyelveknek!
Hamar megtelt, majd felvérzett
az önérzet csillag-méltósága!
Folyamatosan vérző sérelmek áradtak szét
a flegma-gyilkos Lét partiképes rendszerén;
s odabent még most is csupán sziklák
s korall-szigetek hirdetik
a Golgota-magányt,
s hogy ez valamikor még
bizton jelenthetett valamit!
Egy napra kupeckedő, seftelő zsibvásár az Élet:
önmagát zabálva is bármikor felfalná,
ha azon múlna, kinek is juthat finomabb falat,
vagy több kiváltság-babér!
Mert mindenki sejtve tudhatja:
egyetlen érzék maradhat csupán éberen,
ami, mint titkosított radar
egy eltévedt képleten, önmagához
vonzza az anyagiaskodó harácsolók táborát
s azokat, kiknek a luxus is trófea!
– Kopaszodó csend a távolság repedő
részei között is egyre növekedett:
egymástól született idegenkedők
kolonc-hízelkedői lettünk!
Felszívódó percek
némuló aranyköpéseket szülnek,
s kapcsolatok híján az alantas felszíni
vidékeken csupán az érvényesül,
aki eladta magát,
vagy pucsítva beterpesztett!
Sűrítenek s felhígítanak egyre görbe tükrök!
Földre elejtett szívütemet,
ki lehet majd a szerencsés,
ki arany-szívével elbabusgatja?!
Gyilkos korom, mint kisstílű dögcédulát,
alamuszi névjegyet majd szándékkal meg- s eltapos,
pedig sohasem hagytam magam!
– Vergődő Golgotákat megjárt
jelenünk is ide-oda cikkan ingatag!
Alattomos titkok elől jó lett volna elfutni,
ha tudtam is, hogy folyvást felsértenek “miértjei”!
– A feledés sötétje sohasem tárul -,
de szakadék-mélységig zuhan alá.
1 hozzászólás
🙂