Te vagy az…

Te vagy az, ki a valóságot megéled,
s akarsz vágyaid után követve menni
mint olyan, kiben ott szárnyal jövendők
kedvesült reménye, amit nem tud semmi

és senki elvenni tőled. De tudd! Neked
mindenkor bíznod kell, és menni az úton,
életed útján. Akkor is, ha vad vihar
ér téged utol, s eléd lehull az alkony,

mikor lábaid nekifeszülnek annak
a kimondhatatlan messzeségnek, ahol
rejtőzik előtted a néma éjszaka.
A néma táj, mi néha megcsal valahol

ábrándot, mikor a távolok titkain
elmerül az élet magasztos törvénye.
Az a láttatott való, világok árnyán,
mikor felreszket mélyült tónusán éje,

s annak reménye, hol csillagok ragyognak
messze. S leszel-e, ki eleressze oda
tekinteted szelídségét, hol megnyugszik
a távol azon békessége? Hol soha

el nem múlik az időnek örök árja,
miben leendő évek kövülnek egyre
majd a milliárdok ábrándos fövenyén.
Mit kutat szíved, árkain közeledve

a valóság felé, mi hív valótlanul
ott, hol már zeng bíbor ajkain a hajnal.
És lezárja az éj sötétlő pilláit,
rád csókot lehelve csillogó harmattal.