Nehéz, keserű dalt
dúdol egy művész…
Sebeit siratja,
néha-néha felnéz,
hogy a néma közöny
tekintsen rá vissza
s egy megbúvó árnyék,
mi fájdalmait issza.
E parázsló sötétség
agyába vájta magát,
iszonyt festett szemére,
és fülébe súgta a halált
Elhallgatott minden dal,
a gyűlölet felébredt,
s lelkében a vadállat
préda után nézett…
Megsebezték, megmarták,
most lakoljon, ki tette
Védangyalnak, istennek,
nincs oltalma felette
Elemésztett elmével
nekiront, ha látja,
fogást keres rajta,
karmát gyomrába mártja..
Eszelősen felordít,
majd átharapja torkát,
hagyja kicsit szenvedni,
s vérével ír újra kottát…
5 hozzászólás
Kedves Feleri! Nagyon jól átadtad az érzést, szinte beleborzongtam! Gratulálok, jó vers!:)
Köszönöm szépen Sleepwell! Akkor már érdemes volt megírni. 🙂
Ezt a szörnyű lelkiállapotot remekül ábrázolod, Feleri. Gratulálok a versedhez: Colhicum
Szép. s ezzel mindent elmondok több szó nem is kell! Gratulálok hozzá.
Remek vers! Gratulálok Feleri:)