Rajtakaptalak a Holddal.
Borzas volt, boszorkányhajával
ujjaid babráltak.
Elvarázsolt szerelmetekből született
kígyók, békák ide lentről
szabad szemmel látszanak.
Játszanak az égi-testek,
s nem érzik: a tömegvonzás a Földön
színtiszta kémia.
Láttalak a Nappal.
Fényével átitatta arcodat,
s te úgy szeretted,
ha felhő simogatta,
eső után gyöngéd
csókot adtál neki,
s ő visszacsókolt.
De kiszáradt a száj,
rekkenő szívek,
korhasztó aszály,
ezért is engedi, hogy
faárnyékban megpihenj,
sőt este az átkozottat élteti;
s kaján mosollyal sápadt arcán
kel fel a Hold: nem kérdezi,
merre jártál, csak udvarába vonz –
bűvköre nincs.
Ezért még meglakolsz!
2 hozzászólás
Kedves Tlillan!
Tetszett ez a versed, ha őszinte akarok lenni, akkor azt hiszem, hogy az egyik legjobb, amit mostanában olvastam. Jó ez a kettősség a Nappal és a Holddal, ráadásul még az egyik kedvelt témakör is kiérződik rajta, a féltékenység. Gratulálok! Üdvözlettel: Szilvi
Nagyon jó! Sejtelmes, túlvilági és mégis annyira emberi!
Gratulálok:
Deiphobae