Homályosan keskeny sziklatetőn vezet az utam,
mégis vonz a végtelen messzeség átható bája.
Nyugodt, határozott léptekkel haladok,
közben mélyet szippantok a friss levegőből.
Kinyújtom kezeim, s elérem a habos felhőket.
Sugárzó arccal keresem pillantásukat. Béke van.
Különös öröm árasztja el gondterhelt lelkem
megfáradt otthonát. Most elcsitul a kétség.
Hagyom, hogy szétáradjon testemben a meleg
napfény erőt adó sugara. Nem akarok felébredni.
Halkan kérdezgetem a hegyeket, s várom
a választ, de ők csak zavartan bámulnak rám.
Élesen cseng a semmi bántó közönye, s a valóság
komor arca sötétbe vonja a büszke ormokat.
Hirtelen abbamarad a jelent, elszakad a film,
és nincs más csak az eszméletlen árnyak játéka.
Az értelem most bódultságából zsibbadozni kezd,
közben ismét elveszek az emberi testek forgatagában.
3 hozzászólás
Nagyon jó,szép költői képek ,és a végén szépen visszatérsz a valóságba,nagyon megfogott,gratulálok.
Nekem főként a vers címe tetszik. Szinte már az is alkothatna egy önálló versikét.
Köszi a véleményeket, oh ez jó ötlet Boer, ezentúl majd egy soros műveket fogok alkotni XD ez lesz a "b" tervem…vagy a "c" – ezt még nem döntöttem el.