Történetemet végre, megírni kéne,
olvasva feleim szümtükkel, ne félve,
könnyiteket hagyjátok lyukas-peregni,
sós-kenyereteket mosollyal keresni,
míg csak nem lesz merszetek szeretni.
Hová lett szavatok kemény valósága,
emberségetek sebzetlen méltósága?
Hol vagytok mindazok: ki nem korszellemül?
Ragadozók vagytok, ki szíveken tort ül,
új prédára, pró-kontra lendül?
De jaj!
Vádszóm ne higgyétek feleim, Emberek!
Sorok között csak a rejtjeles üzenet!
Tudni akarjátok, ki, mikor, miért, kivel?
Az élet nem ilyen! A hideg víz kiver!
Események mögött lelkünk rostokol, mivel.
Próbára teszem magam, minden reggelen,
hogy igaz-e álmom, mint ahogy képzelem?
Van kulcs a zárba, mely szavakkal nyitható?
Kitárom egyszer ajtóm? Szépség is látható?
Nem csak a rút való?
2 hozzászólás
Tetszett a versed gondolatisága, formája draga Ildikó!
Átérezhetően komoly kijelentések. A kérdeseidre magad vagy a válasz.
Szeretettel gratulálok, szerintem talán a legjobb versed!
Öleléssel: Ica
Drága Icám!
Tényleg? Azt mondod?
Ha Válasz vagyok, köszönöm neked!
Szeretettel:
Ildikó