Miként vándor madarak lármája,
lassan csendesültél el szívemben
– ám csak valóságod veszítettem,
Te lettél létem hangtalan árnya.
Kísérsz és nem adlak feledésnek,
bársony emlékszirmokkal takarlak,
bár álmommal egyedül maradtam,
sose múlsz, bennem rejtőzöl mélyen.
S néha-néha, éjfél bús idején,
mikor égig nyújtóznak a hegyek,
láztalan testem és mégis remeg,
ahogyan nyárfán rezdül a levél.
Hiányod szelíd sóhajjal rebben,
már nem kínoz viharok vak dühe,
lángjaid sem égetnek. Halk tüzed
fénye, őrlángként lobog felettem.
4 hozzászólás
Kedves Steph!
Úgy… tetszik ez a versed, ahogy van!
Bocsánat, de a kategóriát megváltoztattam, értem én azt, hogy ez is egy dal, de nem felel meg a szonett formai világának.
Szeretettel: Szabolcs
Megtisztelő a véleményed Szabolcs! Utólag jöttem rá, hogy rosszul jelöltem be a kategóriát és köszönöm a korrigálást!
Kedves István!
szép érzésekkel telt verssel köszöntél be hozzánk.
Versed mély érzésekkel telve, csak így tovább! Szerettel köszöntlek a Napvilágnál, kívánom, hogy jól érezd magad közöttünk.
Kata
Nagyon köszönöm a szívélyes fogadtatást Kedves Kata!