Itthon vagyok már, hol nem szűk a láthatár,
Bármerre fordulok, sík vidéket látok.
Nem takarják hegyek a felkelő napot,
s messze száll a trilla, ha dalol egy madár.
Megmártózom az ég tengernyi kékjében,
mámorít a frissen nyírt pázsit illata,
bőrömet simítja nap selymes sugara
– már csak te hiányzol az itthon ízéhez.
Minden fában, kőben, hóvirág kelyhében,
kerestelek zúgó patakok medrében…
De sehol nem voltál, tested-lelked messze járt.
Most visszajöttem, hogy megleljelek végre,
és elmondhassam: igazán hazaértem.
Mert ott van otthonom, hol a szerelem vár.
2 hozzászólás
Kedves Borostyán!
Ugye jó újra itthon?
Mint egy sóhaj szakad fel a versed.
Köszönt a táj, az ég is talán kékebb, meg a szerelem.
Gondolom az utolsó napok már nehezen teltek, már nagyon indultál volna, megértem.
Tetszett a versed.
Üdv: József
Kedves József!
Végtelen boldogságot éreztem, amikor öt hónap után átléptem az országhatárt, majd pár órával később az otthonom küszöbét. És igen, az utolsó hetek voltak a legszörnyűbbek, csigalassúsággal teltek. Úgy számláltuk visszafelé a napokat, mint a leszerelés előtt álló kiskatonák:) Köszönöm, hogy olvastál!
Üdv: Borostyán