és akkor felteszed a kérdést: Mond, te minek élsz?
A válasz, az legtöbbször neked sem tetszik,
ahogy e szétrombolt élet, előtted a földön fekszik.
A tükörbe nézel, és annak ki ott veled szembe néz
néha jó volna neki is, egy feléje nyújtott segítő kéz,
de ő inkább szenved, minthogy arról beszéljen
az önérzete tiltja, hogy valakitől segítséget kérjen.
A kemény, fényes zománc, csak egy puha, gyenge testet takar
néha még maga sem tudja, hogy az élettől még mit akar,
ostoba büszkeségén, ő az ki mindennap legjobban szenved
ha ezt az arcot nézed, neked is elmegy az élettől a kedved.
A mogorva arc, csak egy érző, gyenge szívet takar
mert a száj nem tudja kimondani azt, amit a szív akar,
az össze szorított ajkak, csak egy mindennapi maszka
sokszor egy mosolygó arcért, minden kincset megadna.
Így mindenki szemében, csak egy beképzelt, büszke alak
már régen szeretné ledönteni, ezt nem létező, hazug falat,
a maszkára sincs már ebben a korban semmi szüksége
mert nincs már olyan messze, a földi élet közeledő vége.
A megérkezésed előtt, mutasd meg végre a valódi arcodat
a mindennapi élet más, mint a papíron egy-egy karcolat,
éld az életet úgy, mint ahogy az életed élni szeretted volna
ne érdekeljen többé az, hogy az a másik ahhoz mit szólna.
És ha te végre ott állsz a kapunál, ott Szent Péter előtt
úgy üdvözöljön ő téged, mint egy szerény hazatérőt,
de ha a lelkiismeret ott belül, még téged tovább éget
ő azt meglátja, és a nagykapun nem enged be téged.
Tisztázz addig mindent, míg azt itt meg tudod tenni
pénzért jó emléket nem tudsz soha senkitől sem venni,
emléket rólad, azt te mindig a földi életeddel írod
habár a hited a jóban, néha már nagyon is megingott.
Ma egyedül állsz ott, a kihalt végállomáson
magányos ember lettél, ezen a modern világon,
te csomag nélkül indulsz, erre a csodálatos útra
lábaid nyomát utánnad, a hullóhó eltakarja újra.