Vak világ (Szonettkoszorú John Milton A vakságáról című szonettjére)

1.
Mért lett sötét e széles nagyvilág,
S mért fordult éjbe minden nappalom?
Nem kúszik fel többé egy hajnalon
Nekem a nap? Hát nincsenek csodák?
Kék a tó-tükör, fehér a hóvirág,
Emlékeim kutatva mind tudom,
Halványan, midőn örök alkonyom
Teríti napom s éber éjszakák…
Emlékszem mosolyát jóanyámnak,
Ahogy kisdedként csendre ringatott…
S most magányba merülve kérdem én:
Ó, nyári napsütés, mért nem látlak,
Elkerülsz egy magányos, bús vakot?
Mért húnyt ki a fény éltemnek delén?
2.
Mért húnyt ki a fény éltemnek delén,
Gyertyám tüze mért aludt el vajon,
S honnan e mélysötét, mely oly nagyon
Félelmes, halkan izzó, mint a szén?
Vajon, mikor őszre hull hajam, s vén
Kezem majd utolsó imára gyón,
S búcsúznom kell e földet elhagyón,
Utolszor se látom a képet én,
Amint a világ tőlem elköszön?
Ismétli bennem ezer-szüntelen
Egy hang, megannyi monoton refrén:
Jobb lesz, ha másvilágra költözöm…
Hisz hiába tevékeny életem:
Tálentumom haszontalan, rejtvén
3.
Tálentumom haszontalan, rejtvén
Mindazt, mit kaptam ajándék gyanánt,
Tehetséget rég, most sötét halált,
Áthatol a bőröm minden sejtjén,
Tehetetlen lelkem tűri gyengén,
Amint minden éj újból napra vált
És éjlepelből új sötét talált…
S a percek örök egyenes mentén
Haladnak mellettem, úgy hagyva itt,
Hogy nincs nap s tavasz, melyben újra nő
Az élet, a fény, mező és virág,
Talán kevés a szándékom s a hit,
Túlélni akarás, mint őserő:
Halált jelent, bár lelkes szolgaság.
4.
Halált jelent, bár lelkes szolgaság
Lehet, ha nehéz próbákat kiállt,
Mindeközben fájdalmat nem kiált
S elhiszi, hogy léteznek még csodák…
Ha látnám, hogy az égig érő fák
Felett az ég olyanképp fordul át,
Hogy vigaszként a kék a Mennyre vált
S szent kegye oly jótékony hullna ránk,
Megenyhülne borongó-hitetlen
Szívem, ha lelne gyógyító vigasz,
Boldogan tenném, mit az Úr kívánt,
Róla szólna minden újabb tettem,
S ez alkuval a létezés úgy igaz,
Üdvösb lehetne Teremtőm iránt.
5.
Üdvösb lehetne Teremtőm iránt,
Ha tálentumból ébredő dalom
Születne újra régi lantomon,
S e mélysötétből szín, a fény kivált…
De elkövettem százezer hibát,
S e vétkeimnek árát most adom,
Míg ezt ítélte rám az Oltalom,
És szembesülve újra talpra ránt:
Látni csak azt fogom: lángralobban
A hívás fáklyája, múlásba mártott,
S Istennel egyesülve, szenvedvén
E közös-keserű fájdalomban:
Hisz Ő lesz, ki keseredve áll ott
S végszámadásomért ha büntet s én.
6.
S végszámadásomért ha büntet s én
Leszek, ki véle végül szembenéz,
S látom őt…ki a bölcs, a jó ítész,
S majd szívem nyugalomra lüktetvén
Véget dobog, fájdalmam űzhetném,
Mely éltem felett sok nyomort idéz,
Voltam egykor üldözött, vak vitéz
Én, kinek páncéltalan, hűs testén
Fény, a tűz, a nap nem járt át soha…
Csak hideg sebek martak fénytelen,
Tekintetem nem futott szent igén,
Hisz olvasni nem tudó, ostoba
Lettem, hasztalanná vált életem
Panaszlom: munkámra jut bár igény!
7.
Panaszlom: munkámra jut bár igény,
Hisz tálentumom mégse hasztalan,
Az alkotásnak mindig haszna van,
Csak újra lenne, újra lenne fény!
De létezésem vak kalandregény,
Bújni, félni, védeni önmagam,
Hisz vaksötétben minden árnytalan,
S a képzeletre bízva is szegény…
Tapogatózva vívni háborút,
A test s a szellem szédül, védtelen,
Kelő nap nem vált örök éjszakát,
Csapda csal, gonosz útvesztő az út,
Csak reménység, mi csillan vértemen
De semmi fény! Vigaszt türelmem ád.
8.
De semmi fény! Vigaszt türelmem ád:
Kisgyermekként táplált a Biblia,
Igéin éltem, s tanító atya
Szavain hittem: Isten megbocsát
S oldja keresztje alól vak fiát,
S a gyógyulást is hittem annyira,
Hogy felszakadhat éjsötét iga,
És fényre nyílhat két szemem, ha lát…
Feltámadnak halottak is, ha ő
Úgy akarja jóságos, Szent Kezén,
És kérlek én, hogy áldj meg, Istenem!
…de éjjelemnek újra éje nő,
És örök hangok foglya lettem én:
„Munkád az Isten nem igényli, sem!”
9.
Munkád az Isten nem igényli, sem
Lelkedből szökő, felkent dallamod,
Ha titkaid az éjnek átadod,
De nincs gyümölcse, játszol szüntelen…
Lám, mindhiába tiszta értelem,
Ha lantodon a csended játszhatod,
Hát tedd le lantod, nyugodjon karod,
Kezednek nyomán dal már nem terem:
Toronyban ülni búsan, csendesen,
Hallgasd, ha néha újat súg a szél,
Bőröddel érzed: kint fa lombja int,
S tavaszra fordul év az éveken,
Te csak ülj…s érezd, amint elvetél
Tehetséged, csak hordd igáját, mint.
10.
Tehetséged, csak hordd igáját, mint
Eredendően gyarló bűnösök,
S tűrd, amint eltapos és félrelök
A világ téged, százszor és megint!
De Isten végül úgyis rám tekint,
És színe elé egyszer úgy jövök,
Hiába vad haragja mennydörög,
Hogy jósága lesz, mit szememre hint…
Fejet hajtok, vakon, megnyugodva,
Elfogadva keresztem, sorsomat,
Múlt életemmel, mi a mélybe vész,
Legyek bár ügyetlen, balga szolga…
Hitedből építsd fényed, végy magad
Királyi díszt – s legjobb szolgája lész!
11.
Királyi díszt – s legjobb szolgája lész,
Tanítom azt, mit elfogadni kell,
Keresztemet, mit lelkem úgy emel,
Hogy vakult szemem belső fénybe néz
Könnyeden, s ha majd teremtőm egész
Vak életemmel számoltatna el,
Úgy érzem ezt, mint intő égi jel,
Bár fájdalom, de mégse volt nehéz…
Büszke lelkem alázatba hajlik,
Halkul szavam, oly tiszta lesz, szabad
És békességgel telik meg szívem,
De nyugtomat nem lelhetem addig,
Míg hívekből lesz szerény szolgahad,
Ugrik, ha szól, ezer, meg nem pihen.
12.
Ugrik, ha szól, ezer, meg nem pihen,
Itt képesség, tálentum mind lehet,
S bárhogy éltünk előző éveket,
Egyek vagyunk előtte ennyien…
Ilyen szánalmas vakon: így, igen,
Valami belső bölcsesség ered,
És elhiszem: az élet így szeret,
S nem lázadok. Megértem. Úgy legyen.
Szívemben őrzöm mind, mi látható,
Belülről fakad feloldó varázs,
Láthatok ifjú lelkemben száz színt:
Mezőn frissülés, ezüst tükrű tó…
Más a napsütés és a csillogás
Földön és Óceánokon: más mind.
13.
Földön és Óceánokon: más mind,
Amit magába szív és lát a szem,
Én csak érzem ezt, mégis elhiszem,
Más, mit magamban látok…s mit más kint.
Ama látható világból átvitt
Érezhető világba érkezem,
Alakja lesz, amit tapint kezem,
S bennem alakulhat olyanná itt,
Ahogyan megálmodtam egykoron
Gyermek-mivoltom romlatlan delén,
Hogy milyen lesz a világ, az egész…
Bentről fakad, magamba álmodom
Hitem, a valódit, s már értem én:
Ha áll és vár csak – is szolgálni kész.
14.
Ha áll és vár csak – is szolgálni kész,
Mozdulatlan hitben él a lélek,
Kint tüzek gyúlnak s én belül égek,
S tálentumomból újra dalt igéz…
Bárhol élsz és bármilyen messze mész,
Egyszer meglásd: a szívedhez érek,
Vak lantból áradnak így a fények,
S benned megannyi régi vágy idéz…
Hittem egykoron: elért az átok,
S keseregtem elrabolt vágyakon,
Eljöttek értem bölcsült éjszakák,
Cserébe kaptam: lényeget látok
És nem kérdezem, hiszen már tudom,
Mért lett sötét e széles nagyvilág…

Mesterszonett
(John Milton: A vakságáról )

Mért lett sötét e széles nagyvilág,
Mért húnyt a fény ki éltemnek delén,
Tálentumom hasztalan, rejtvén
Halált jelent, bár lelkes szolgaság
Üdvösb lehetne Teremtőm iránt.
S végszámadásomért ha büntet, s én
Panaszlom: " Munkámra jut bár igény,
De semmi fény! " – vígaszt türelmem ád:
" Munkád az Isten nem igényli, sem
Tehetséged. Csak hordd igáját, mint
Királyi díszt – s legjobb szolgája lész.
Ugrik, ha szól, ezer, meg nem pihen
Földön és Óceánokon, más mind –
Ha áll és vár csak – is szolgálni kész. "
(A mesterszonettet fordította: Rossner Roberto)