Kidőlt fák között lépdel,
Körülötte sebesült vadak,
Nézik őt fáradt szemmel,
A lelke egynek sem szabad.
Érzi, bennük társakra lelt,
Egyikük sem bántaná őt,
A magány köti össze őket,
S a kilátástalan jövő.
Ha megpihennek, pihen ő is,
Körbeveszik őt a vadak,
Fáradt testét védelmezik,
Míg másnap fel nem kel a nap.
Napról-napra menekülnek,
Nekik a bujdosás maradt,
Utoljára megpihennek,
Így várják be a sorsukat.
Hideg földön megpihenek,
Nekik már csak ez maradt
S egy fényes fehér fénybe lépve,
Lett a lelkük újra szabad.
8 hozzászólás
Remek vers, kedves soren. Gratulálok! (“Napról napra” és “megpihennek”.)
Na, hát csak röviden, nagyon szép tetszik a mondanivalója! Elgondolkodtató, és az utolsó versszak nagyon megfogott!
Üdv!
Erika
Hello! A ritmust egy kicsit még csiszolhattad volna, mert néha megbillen, de nagyon érdekes hangulata van a versednek!
Régebben olvastam a versed, de tecnikai gondok miatt nem írtam hozzá. Most újra hozzád tévedtem, és bepótolom a mulasztást. Jó a téma. Tetszik, hogy látszólagosan szabad lényeken keresztül – vándor, a természet vadjai – mutattad be a rabságot, és végül a tényleges szabadulást. Szép képeket használsz, a legjobban talán a harmadik versszak cseng. Gratulálok!
Érdekes. (Legjobban az utolsó előtti versszak tetszett: "Mapról-napra menekülnek…") Üdv.: Á.E.
Kedves Soren! Ez szinte tökéletes. Az utolsó versszakban lemaradt egy "n" véletlenül. Gratulálok!:-))
Aha igazad van, eddig észre sem vettem. Köszönöm.
Soren!
Nagyon tetszik a stílusod!
Érthető, érezhető, szép képeket használsz! A ritmusa különösen megfogott!
Szeretettel: Falevél