Zokogva simul, az est csendjébe a magány,
a fogason lóg egy régi szakadt bőrkabát.
Senki nem hordja, bágyadtan csüng megfakulva,
gazdája ott van, honnan nem tér senki vissza.
Fájdalom mar az elhagyott fakó falakba.
mikor rá néz pillái könnyektől ragadnak.
Itt maradt egyedül, hiába minden, vége,
embere elment, a komódon ott áll képe.
A szomorúság minden este a hű társa,
törékeny vállára borul foszladó sálja.
Kéri minden magányos éjen imájában
a találkozást, örök élet homályában.
4 hozzászólás
Kedves Edit! Elolvastam, ahogy kérted. Tetszik, mert úgy érzem nagyon mélyről jön, és Te át tudtad adni a fájdalom a magányosság és a túlvilági találkozásba vetett hit érzését, gondolatát! Szeretettel: én (Nem számolgatom a szótagszámot, nem kérem számon a ritmust és a rímek tisztaságát, mert én se értek hozzá!)
Köszönöm Bödön.
Szeretettel: Edit
Szia Editke!
Fájdalmas, szomorú, sőt, kínzó lehet egy párban leélt élet végén egyedül maradni.
Nagyon jól átadtad ennek az élethelyzetnek a gyötrelmét, s a szabadulás vágyát.
Szeretettel olvastalak:
Ildikó
Kedves Ildikó!
Köszönöm szépen véleménydet.
Jól látod, nehéz a magány bugyra, látom magam körül és nem tudtam szó nélkül hagyni.
Edit