Így zuhan hang nélkül szótlan a mélybe
Volt élet, mi színét vesztve ellobban,
S holt kutak sötét mélyén tompán dobban.
Az, ki álmában, ha feltör a fénybe,
Nem látván: hiába minden, meghalunk.
Úgy zuhan száraz testünk, mint szürke kő,
Mit lehúz a véget hívó őserő.
Ó, jaj! Éltünk, vártunk, most porrá válunk!
Húscafat csobban mély kút dög mocskába,
Lent a férgek esznek testünk hamvából.
Lelkünk feltör a fény panteonjába,
Ám sötét kéz nyúl ki a kút poklából,
És leránt az élet ősi kínjába.
Nem törhetsz ki a halál dögkútjából!
7 hozzászólás
Kedves Davey! Nagyon jó kis szonett. Talán még nem is olvastam tőled ilyet. Elgondolkodtató, hátborzongató és újabb olvasásra késztet! Gratulálok! Szeretettel: Andika
Hát, valóban nem túl vidám szerzemény. Ennek ellenére valahogy "behúzza" az embert, már ha érted, mire gondolok. Süt belőle a kiábrándultság. Határozottan tetszik. Gratulálok!
üdv, macs
Érdekes kép, ahogy a lélek együtt hal a testtel, menthetetlenül. De tetszik.
Hanga
Davey Te művésze vagy a hátborzongatásnak, irtó jól ábrázolsz, félelmetesen jó lett ez a versed is, gratulálok!:)
Akár egy horror, ha a képeket magam elé képzelem. Nagyon szuggesztív a versed, Davey, gratulálok: Colhicum
Kedves Davey!
Azt hiszem értem, miről írsz!
Nagyon jó lett!
Szerintem nem hátborzongatós,sőt…
Gratulálok!
Zsolt
Köszönöm szépen mindenkinek, hogy olvastatok.