Sokszor hallottam már ezt a jó tanácsot: Holtakról jót, vagy semmit. Műveltebb emberek latinul szokták idézni, de mortuis nil, nisi bene, a még műveltebbek azt állítják, hogy ezt egy görög úr mondta először, a spártai Khilón, a „hét bölcs” egyike, aki elégikus költemények írásában is jeleskedett, és a Kr.e. 6. században élt.
Más szavakkal, rendezhetnénk egy igazi műveltségi vetélkedőt, olyan kérdésekkel, hogy ki mondta, mikor és milyen nyelven, pedig ennek a mondásnak az égvilágon semmi köze a műveltséghez. Vegytiszta babona. Bölcs görögök, még bölcsebb egyiptomiak, kínaiak, fáról éppenhogy lemászott majomemberek mind azt hitték a Kr.e. 6. században, hogy a halottak szellemei itt lebegnek körülöttünk. Megannyi bosszúszomjas kísértet, alig várják, hogy megtorolhassák rajtunk azt a hallatlan igazságtalanságot, hogy mi még élünk, ők viszont már nem. Pontosabban, nekünk még megvan a fizikai testünk, amely folyton éhes, szomjas, fáradt vagy beteg, és nem győzzük kielégíteni a szexuális és egyéb vágyait, míg a boldog halottaknak nincs semmi dolguk, ehelyett rémisztő büntetéseken törik a fejüket.
A kellőképpen megfélemlített utódok ezerféle kultuszt találtak ki, hogyan lehetne jókedvre hangolni az ősök szellemeit. Micsoda találékonysága az emberi elmének! Indiában élő hegyi törzsek tagjai néha még ma is kecskét vágnak a szent kőlapokon, vagy pálinkával locsolják körül; a régi Kínában az ősök oltára foglalta el a házban a legnagyobb helyet; a sumérek hosszú, könyörgő imákat hagytak ránk; az egyiptomiak annyira nem bíztak a tisztelt utódaikban, hogy inkább megépítették maguknak az áhított piramisokat. A keresztényeknek hivatalosan semmi dolguk az ősökkel és a szellemekkel, akik vagy a mennyországban hárfáznak, vagy a pokolban olajba főnek, esetleg a föld alatt alva várják a feltámadást, de beszélhetnek a papok, amit akarnak, a keresztény továbbra is retteg a szellemektől.
Van valami bája annak, hogy az úgynevezett modern, felvilágosult ember, vagy pláne egy ateista magyarázza nekem, hogy a halottakat kizárólag dicsőíteni szabad, mert jaj-jaj, mi lesz, ha megtudják, mi róluk a véleményem.
Nem egészen világos, hogy meddig kell elmenni a titkolózásban vagy az agyonhallgatásban. Tényleg darabokra szaggatnak a kísértetek, ha ki merem mondani, hogy a krétai Minósz király közönséges zsarnok volt, a hitvese pedig ringyó? Ha le merem írni, hogy mit csinált Akhilleusz Hektórral éjszaka, a sátor sötétségében? Szolón nem lehet büszke a törvényeire? A Püthiák sem ihletetten jósoltak, hanem a vezető politikusok érdekeit szolgálták? A diktátor Peiszisztratosz semmivel sem volt rosszabb, mint a demokrata Periklész? A számoszi Polükratész közönséges tömeggyilkos? Vagy ugorjunk egyet, mit szabad mondani Sztálinról, Hitlerről vagy Mussoliniről, ha csak jót vagy semmit?
Nincs veszélyesebb tudomány, mint az a fránya történetírás. Minden nap szépen ételt-italt ajánlunk a szellemeknek, hálaadó és magasztaló imákat zengünk, virágokat halmozunk a bálványaik elé vagy a sírjaikra, aztán jön egy krónikás vagy hasonló, és sorolni kezdi a bűneiket: ez elment vadászni, az meglőtte a nyulat, az hazavitte – és mindegyik, kivétel nélkül, paráználkodott.
Nem a nyúllal. Akadnak üdítő kivételek.
Tegyük fel, hogy valóban a spártai Khilón mondta azt, amit mondott – de már a rómaiak is rájöttek, hogy valamit finomítani kellene ezen a nagy mondáson. Igen, jót vagy semmit, de jogi értelemben, vagyis ne vádold azt, aki már nem védekezhet.
Csakhogy éppen a jogi esetek azok, ahol az igazság felülírja az illendőséget. És a sokszor idézett bölcs mondás máris módosult:
De mortuis nil nisi vere.
A holdtakról igazat, vagy semmit.
Az élőkre is ez vonatkozik.
11 hozzászólás
Ez így igaz, csak megtoldanám azzal, hogy aki annál is műveltebb, az nem pletykákon csámcsog és úgy fitogtassa műveltségét, hogy sárral kenegeti azokat, akik képtelenek ez ellen magukat megvédeni. Egy kevésbé művelt ember sem ad a pletykára, nemhogy egy nagyon művelt azokkal próbálja felhívni magára a figyelmet, igaz a pletykalapok jól fizetnek, de csak azért ami aktuális. Sajnos ez napjaink átka, ha nem találunk valakin fekete foltot, akkor vájkáljunk csak be a magánéletébe, ott biztos akad valami. Egyesek vájkálnak a jelenben, mások a múltban, ki-ki mersze szerint. Az is igaz, hogy nem a halottaktól kell félni, hanem az élőktől és gondolom ez az oka a sok halottas cikknek. Se Shelley, se Byron művei nem veszítenek értékükből, de az veszíthet, aki nem olvassa el őket, mert ellenséges érzést vált ki belőlük egy jelentéktelen irodalmi pletyka. De van egy közmondás, ami így szól:
Conservanda est humanitas, si homines recte dici velimus. Üdv. István
tudod mit, olvass valami mást. pl. bulvárt. az tele van élő szereplőkkel, és a lényeget még te is megérted.
Ja, persze. De két malomban őrölünk. Nero-t, Caligulát nem kell dicsőíteni, ha írsz róluk, mint historikus, -ez egy dolog. A másik pedig az, hogy holt angol, (vagy akármilyen) költőket nem illendő "szégyenpadra" állítani, mondván, h h. buzik voltak, pláne úgy, h lehet, hogy nem is voltak buzik!
A "Legutóbb történt"-et néztem és megakadt a szemem az írásodon amit ketten is olvastak.
Elolvastam hát én is… kétszer is. Kutatván azt, vajon mi volt a szándék amely erre az elmélkedésre késztetett…
Szerintem nem műveltségi kérdés, az ha valamiben "vájkálni" szokás, hanem morális!! Azt gondolom, hogy vannak dolgok amelyekkel csupán azt lehet elérni, hogy valamiről, vagy valakiről leírtak – amikre nincs egzakt, hiteles bizonyíték, tényadat – !
Nem tesznek mást, mint elvesznek valamit az olvasótól, amit addig hitt, vagy gondolt, ami számára talán fontos volt, biztos mindent le kell rombolni, minden hitet, és mindent le kell rángatni valamiféle piedesztálról?!!!
./.
>>>
Vegyünk egy közeli példát vajon mi volt a jobb, amikor azt tanultuk, hogy Petőfi Sándor elesett, ill. eltűnt nyomtalanul a Segesvári csatából! .. vagy az, hogy híre kelt annak, hogy szomorú fogság lett része, és elhagyatva sínylődött talán elborult elmével és lett temetője a távoli országban, Barguzinban??? Ebben máig sincs megteremtve a teljes igazság, csupán… elvettek valamit ami hősies, és szerethető volt. – természetesen a maga nemében, – mint az, hogy a hazájáért hősi halált halt, feláldozta magát. Miért nem lehetett meghagyni az embereket ebben a hitben? Szükséges volt ez?
Mindazonáltal a kérdésfeltevésed érdekes volt, és örök vita témája marad! Üdv.: Rudy
ui.:
Egy betűelütést azért találtam>> látod ezzel a megjegyzéssel is lehet illúziót rombolni ! 🙂
" A holdtakról igazat, vagy semmit" ….holdtak= holtak
"A holdtakról igazat, vagy semmit."
Lehet, hogy ez egy freudi elszólás.
🙂
Sosem tartottam jó dolognak összekeverni a művész magánéletét a művészetével. Az természetes, hogy minden alkotásban benne van maga az alkotó is valamilyen formában, de az egy dolog, hogyan él, az pedig egy másik dolog, hogy ebből milyen módon profitál, mit alkot.
A világ dolgait, a vele történő eseményeket megszűri magán, és ebből alkot valamit, amit azután megmutat a közönségnek. A közönségnek pedig vagy tetszik, vagy nem. Hiba a magánéletén keresztül tekinteni a műveket. Én így gondolom. Senkit nem akarok arról meggyőzni, hogy igazam van. Nekem viszont így jó és nem vagyok hajlandó másképpen gondolni.
örülök, hogy hozzászólsz, mindig okosan, tartalmasan.
a művész magánélete? manapság nem igen van magánélet, ha csak nem élünk egy szigeten.
byron különösen celebmódra élt, imádta, ha beszélnek róla, tudta, hogy jót tesz a könyvei eladásának. szándékosan beszéltetett magáról, többet is, mint az igazság, hadd pukkadjanak meg a nyárspolgárok.
minden életrajza tele van ilyen utalásokkal: sötét titkok, vádak, rágalmazások, gyanúsítgatások. jó tudni, hogy mindössze ennyi volt a kifogás: ma már kevesen ütköznek meg rajta, ha igaz. bár én mindvégig azt posztulálom, hogy nem hiszem. túl sok szereplő, túl sok név ahhoz, hogy hihető legyen. de ha véletlenül igaz is, mindenkinek vállalnia kell azt, amit tesz. a művésznek is.
A cikked címe, vagyis amit jelent, elfogadhatatlan. Ha csak jót, vagy semmit, akkor mi, mint utókor, rengeteg információval lennénk szegényebbek. Én kifejezetten örülök, ha nem tartják be ezt a babonát. Ha pedig létezik a szellemvilág, szerintem kisebb gondjuk is nagyobb annál, sem hogy minket élőket riogassanak. Nem beszélve arról, hogy valószínűleg sokkal okosabbá válnak, vagy legalábbis megértőbbekké, mint életükben voltak.
Most bizonyára sokan gondolnak arra, mi van a gonosz szellemekkel? Miért? Jó szellemekkel találkoztak már? Mellesleg, mitől jó a jó, és mitől rossz a gonosz? Ha létezik is gonosz szellem, az talán azért van, mert azon szellemek még nem fogták fel, hogy odaát vannak már.
Az előző cikkről jöttem ide, mert sejtettem, miről fog szólni ez itt. Nem csalódtam. Ez sokkal érthetőbb volt a számomra. Talán mert van benne bőven humor.
szerintem nem is az verte ki a biztosítékot, amit írtam, hanem az, hogy byron és shelley: szent tehenek. pedig a nagy költő nem szükségszerűen példakép a tanulóifjúság számára, és az ún. derék, jó emberek ritkán írnak elfogadható verseket. adyról is tudunk már sokkal többet, mint kellene, de valahogy túléljük.
Nem lehet összemosni azt, hogy mit TUDUNK Adyról, és mit NEM TUDUNK, s konkrét tudás hiányában CSAK KOMMUNIKÁLUNK, hogy érdekesebbek legyünk Byronról, Shellyről. Ettől független persze, h tök mindegy, buzik voltak-e vagy sem, mint kötők zsenik voltak
Fúj!
Miket írsz le! 🙂 Legközelebb tessék azt írni, hogy homoceccuális.
Azzal pedig teljesen egyetértek, hogy átlagember nem ír elfogadható verset, sem prózát. És ezzel nem az átlagembereket szeretném ledegradálni. Sőt! Ők ( is ) az olvasók. Azért szeretik olvasni azt, amit éppen olvasnak, mert vagy idejük nincs megírni a saját sztorijaikat, vagy tehetségük. Esetleg a bátorságuk nem elég hozzá. A "kirakatüveget benyomni" nem mindenki meri.
🙂