Most Pécsett is nyár van. Egy jellegzetes mecsekaljai nyár: mediterrán, nyüzsgő, néha-néha csendesebb, de sose unalmas. Semmi szokatlan nincs benne, a pécsiek szinte észre sem veszik: egy megszokott nyár a sok közül. Hozzátartozik az életükhöz. Csak akkor értékelnék, ha már nem lenne.
Reggelente a külvárosokban madarak csivitelnek, emberek szállnak autóba, vagy éppen a buszra, és munkába, boltba, kirándulni mennek. A belvárosban is megindul az élet, a felkelő nap vörösre festi az ódon épületek cirádáit. A szűk kis utcácskákon kutyákat sétáltatnak. Legtöbbször kopott ruhájú nyugdíjasok, de feltűnik egy-egy csinos lány is. A sétálóutcákon sorban nyílnak a boltok, patinás üzletek. A macskaköveken színes a kavalkád: turisták, munkába igyekvő emberek, galambok, és színes furgonok kerülgetik egymást. A főutakon csúcsforgalom: autók, turista- és városi buszok, kisteherautók gurulnak szaporán.
A buszállomásra egymás után érkeznek a vidéki buszok, melyekről emberek szállnak le, hogy elvegyüljenek a pécsi nyárban. Legtöbbje a száz méterre lévő Vásárcsarnokban kezdi a napját, hol ezernyi ember nyüzsög, vásárol, hangoskodik. Dinnyét, főzni való kukoricát vesznek, hogy az esti tévézés alatt tudjanak valamit nassolni.
Kint, a városszéli ipartelepeken gépek zakatolnak. Rutinosan, néha már unalmasan zajlik a műszak. Öreg szakik, középkorú szakmunkások mellett jó pár fiatal is sertepertél. Egyesek nyári gyakorlaton vannak ott, mások viszont nyári munkát végeznek.
Fent a mecseki szerpentinen a ritkán járó buszokon hátizsákos családok, unokás nagyszülők, baráti társaságok utaznak. A Szabadság-szobornál, ott, ahol a fák között feltűnik a mélység és a napfényes, párásan csillogó városi panoráma, mindenki kitekint az ablakokon. Még azok is, akik fent laknak vagy dolgoznak a Mecseken, és mindennap láthatják a terepasztalhoz hasonlító, szikrázóan szép városképet. A szanatóriumba tartó emberek is felvidulnak kissé, egy röpke percre elfelejtik a beteg hozzátartozót. Fent a hegyen, a tiszta, hűs levegőben valamennyien leszállnak a buszról, és elindulnak az úti céljuk felé: valaki egy szép rétre megy focizni, valaki pedig a haldokló férjét látogatja a szanatóriumban. Kinek mi jut.
A Malomvölgyi-tónál is kirándulók töltik az idejüket. Fociznak vagy grilleznek. Délben, mikor a városi harangok lusta kondulásai megérkeznek a tó fölé, a nyugdíjas horgászok csak egy kurta, rövid pillantást vetnek az óráikra, majd újra az úszót figyelik.
Meleg van. Néhány buszvezető ventilátort működtet a vezetőfülkében, s miközben a pirosnál állnak, élvezik a hűvös levegőt. Az autókban kereskedelmi rádiók szólnak, a zenéket unalmas híradások szakítják meg néha. Mozdonyok zakatolnak be az állomásra a forró síneken. Izzadt, tikkadt emberek lépnek le a peronra. Párat közülük már várnak: rég látott barát, szülő, gyerek, szerető. Összeölelkeznek, kezet fognak, puszilkodnak, üdvözlik egymást, majd eltűnnek a pécsi forgatagban. Bent a hűs állomásépületben bőröndöket cipelnek, sorban állnak az emberek. Páran üdítőt, újságot vesznek az útra.
Nyár van Pécsett. Mediterrán kánikula. A parkokban az öreg, maghajlott, zöldellő fák alatt szökőkutak csobognak, gyerekek bicikliznek, szerelmespárok andalognak, barátok nevetgélnek a padokon, néha idegen szavakat is hallani.
Délután a galambok fedezéket keresnek. Nem látják, csak sejtik, hogy a Jakab-hegy mögött valami készülődik. Behúzódnak az ereszek alá, a magas tornyok árkádjai mögé, ahol csak a harangok laknak és a múlt. Egy hűvös, virgonc szél oson végég a város utcáin. Felkavarja a port a sarkokon, meglebbenti a lányok szoknyáit, a Széchenyi téren játszadozik egy eldobott buszjeggyel, a Király utcán – ahol a napernyők alatt emberek iszogatnak – betekint minden egyes abrosz alá. Aztán egyre erősebb szél támad, és jönnek a fekete felhők nyugat felől. Öt perc nem telik bele, és esti sötétség fedi be a várost. Az utcákon a megvadult szél randalírozik. Fent az égen nyomakodnak, préselik egymást a fellegek. A Mecsek hirtelen eltűnik, nem is látni, néha a tévétorony csúcsa tűnik fel egy-egy felhőrésen keresztül. A várostornya zenéjét alig hallani a menydörgésektől, majd mikor az utolsó hang is lecsendül, megérkezik az első esőcsepp a Széchenyi tér díszkövére: elered az eső, csak úgy ömlik. A buszok ablaktörlői – a szélvédőn patakként ömlő – esővel küzdenek. A csatornanyílások fuldokolva nyelik a Mecsekről lezúduló vizet. Megfáradt hivatalnokok és titkárnők nézdegélnek ki az irodaházak eső verte ablakain keresztül az utcára, ahol esernyők nyílnak, ázott, színes ruhák futkároznak fedezéket keresve.
És tíz perc múlva elvonul a zivatar, mintha ott se lett volna. Az épületek nyugati homlokzata napfényben szárítkozik. Tetőcserepeik, ablakaik nedvesen csillognak a vörös fényben. Az ázott fákról hull még pár esőcsepp, és egy park legmélyén verebek fürdőznek a tócsákban. Süt a lefelé hanyatló nap, és ebben a bíborfényben minden olyan tisztának és élesnek tűnik, mintha valaki letörölte volna a port a városról.
Közeledik az este. A kertvárosi panelokba, a mecseki villákba, a külvárosi családi házakba hazatérnek az emberek. Ki autóval, ki busszal, ki gyalog. Ki kirándulásból, ki munkából, ki egy hosszú útról. Híreket néznek és vacsoráznak, fotelekben ülnek semmittevőn vagy számítógépeznek. E-mailt írnak, telefonálnak, csókolóznak, kártyáznak, imádkoznak. Az unokák élményeiket mesélik, a nagyszülők vacsorát készítenek, egyesek moziba vagy szabadtéri előadásra mennek. A környező falvakba is térnek vissza emberek. Ki autóval, ki busszal. Egy fáradt utas nekitámassza a fejét az ablaküvegnek, miközben busza kicammog Pécsről. Fenn az Árpád-tetőn eltűnik mögöttük a város: a Mecsek szerpentinjein keresztül hazafelé tartanak.
Otthon – a faluban – szól a tévé, híradó, időjárás jelentés, reklámok, bóvli szappanoperák, esti film. Nézik a műsort családi körben. Vitatkoznak, nevetgélnek, bosszankodnak, szörnyülködnek, izgulnak, sírnak, hahotáznak a látottakon. Eközben elfogy a délelőtt vásárolt dinnye is. Langyos, kellemes nyári este. Kint csend van, egy-egy kutyaugatás hallatszik. A főúton autók, kamionok, traktorok húznak el. Valahol két domb között, a tévétorony felső része is látható. Szürkül: lassan feltűnnek a vörös helyzetjelző fények, és a körkilátót figyelve néha el-elcsíp az ember egy vakuvillanást, amely több kilométer távolságból is jól látható.
Lassan, de biztosan besötétedik. Jakab-hegytől a Zengőig, Kertvárostól a mecseki falvakig közel kétszázezer emberre ragyognak fel a csillagok. A Göncölszekér ott tündököl az égbolt északi felén, rúdjával nyugatnak mutatva. A levegő tele illattal. Vörös gömbként kel fel a hold, és kezdődik egy jellegzetes nyári éjjel Pécsett. De az már egy másik történet…
Aki azt gondolná, hogy Pécsett vagyok, az téved. Itt csücsülök a németországi szobámba, mert huszonkét év után nem kell otthon lennem, hogy tudjam: milyen egy nyár a Mecsekalján.
18 hozzászólás
Két hete voltam Pécsen. Elidőztem egy kicsit a mecseki szerpentin környékén. Egy viszonylag új jelenséget hiányolok az írásodból:
Az utóbbi évtizedben feltűnő mértékben meg növekedett a mecseki szerpentinen a motorosok száma. Megfontolt chopperek gördülnek, vijjogó, nagy teljesítményű sport motorok száguldanak, és eszünkbe juttatják az egy évvel ezelőtti halálos balesetet, amit a televízió számtalanszor bemutatott, ahogyan itt két motoros összeütközött és a vétlen szörnyethalt. Nem tudni, milyen jelre, a 200 km/óra fölött száguldozók angyalokká változnak és 80-90 km/óra sebességgel gördülnek békésen tova. A kanyarban feltűnik egy rendőrautó. A kanyar mögötti parkolóban, a háttal a napnak térdelő fiú, aki a barátait fényképezte, amint kanyartechnikájukat csiszolgatták, fölállt és kikapcsolta a gépét.
Tetszett az írásod. a.
Szeretem, hogy így szereted Pécset. 🙂 Szép és kicsit megható – a vége.
Egyvalamitől sikítottam: "nekitámassza". NekitámaSZTJa.
Üdv,
Poppy
Kedves Antonius,
a motorosokon kívül sok-sok minden kimaradt még. :-))) Regényt lehetne írni arról a helyről…
Egyébként személyesen ismertem a vétlen srácot, aki meghalt a balesetben. Évfolyamtársak voltunk az általános suliban, a napköziben pár székkel ült mellettem. Vidám, nagyon jókedvű, mosolygós fiú volt. Szeretett élni…
R.I.P. Karcsi!
Bizony, kedves Poppy: Pécs nagy-nagy szerelmem!! Nagyon szeretem a várost, és rettenetes elfogult vagyok vele kapcsolatban. :-))
"nekitámassza" – Hú, ez ciki! Mindárt én is sikitok… :-)) Pedig hányszor átnézem… :-((
Köszönöm, hogy itt jártál, üdv: Sanyi
Szia Sándor!
Ha nem haragszol, akkor én a szülővárosomba képzeltem magam. A Gerecse lábához. Annyira jó írás ez tőled, hogy simán haza tudtam én is gondolni vele, általa.
Gratulálok!
Üdv.
Nem haragszok, örülök, hogy olvastál…
Sanya 🙂
Azt elfelejtettem ideírni, hogy azért tetszik az írásod, mert nekem például a hegyek hiányoznak. Itt Székesfehérváron és környékén legfeljebb lankák vannak.
🙂
Kedves Sándor!
Remekül lefestetted a pécsi nyarat.
S becsületedre legyen mondva, hogy nem is élsz ott!
A honvágy az nagy úr!
Éreztem már én is így megértelek…
Üdv: sólyomlány
Szia!
Írásodat olvasva bennem is felébredt a vágy Pécs iránt, ott jártam egyetemre. Tetszik nagyon.
Szeretettel: Rozália
Hát igen… a Mecsek!!! Az is nagyon hiányzik. Bár hegyek itt is vannak, de ez mégsem ugyanaz…
Kedves Sólyomlány,
köszönöm, hogy itt jártál és hogy nem mentél el szó nélkül… Bizony a honvágy nagy úr: szépen tud inspirálni is.. :-))
Sanyi
Kedves Rozália,
neked is köszönöm látogatásod, remélem szép emlékeket ébresztett benned írásom.
Üdv: Sanyi
Kedves Sanyi!
Mi ez a sok nosztalgia? Előbb az eltünt idő nyomába eredtél, és az elmúlt százegy évben barangoltál. Most meg térben barangolsz, és a valóságos németországi nyár helyett az elmúlt pécsi nyarakat idézed…
A nosztalgia jó dolog, mert nagyrészt a kellemes emlékeket elevenítjük fel. Azért remélem a jelen dolgait is ilyen figyelemmel és átéléssel teszed a magadévá. 🙂
No már csak azért is, hogy majd ezeken is lehesen nosztalgiázni. 😀
No meg azért is, hogy azokból is kikerekedjen egy ilyen igényesen, szépen megírt, élvezetes alkotás.
Judit
Kedves Judit,
most véletlenül úgy jött ki, hogy két írásomban is messzire kalandoztam, de minden rendben: nagyokat biciklizek, fagyizgatok a német jelenben is… :-))
Üdv:
Sanyi
Szia!
A honvágy ismerős!:-)Pécs a szívem csücske, sokat időztem időzöm ott!
Üdv :Selanne
Szia!
Ennek örülök – mármint annak, hogy neked is sokat jelent Pécs – így legalább sejted, hogy mit érzek. Köszön látogatásod és véleményed.
Sanyi
Kedves Sándor !
Élveztem csodaszép leírásodat, pedig csak egyszer jártam Pécsett, de valóban ilyennek láttam, s amit akkor nem láthattam, azt Te most mind megmutattad. Köszönöm a sétát. szép volt.
Szeretettel gratulálok: pipacs
Kedves Pipacs,
Köszönöm szépen, örülök, hogy tetszett.
Üdv: Sanyi