A lány hazafelé tartott. Késő volt, az utca szinte teljesen kihalt. Ránézett az órájára. Elhagyatott környéken járt, lábait egyre gyorsabban szedte. A szakadó eső miatt nem láthatta a tőle már nem is olyan messze lévő betondzsungelt, az otthonát. A számtalan „lábas házban” az egyre nagyobb hatalmú bandák tucatjai randalíroztak; létüket a betört üvegek, az elrontott liftek és szemétkupacok jelezték. Az utca végén jobbra fordult, s a környék talán legsötétebb részéhez ért. A lámpák pislákolva égtek, tőle jobbra a felborított szemetesekből valami iszonyatos bűz áradt, balra pedig csövesek által épített „dobozházak” tornyosultak. Benyúlt a táskájába és megkereste a gázspray-ét, ettől biztonságban érezte magát. Elsétált a bank hátsó ajtaja előtt, melyet két biztonsági kamera is pásztázott. Hirtelen úgy érezte, figyelik. Fölnézett a régi, lepusztult házak falára, melyekről az eső lemosta a sokéves koszt és mocskot. Az egyik lakás ablakából gyenge fény szűrődött ki, és halványan látott egy embert, ki éppen cigarettázva nézett az utca sötétjébe. Fölsóhajtott és folytatta útját. Váratlanul megdörrent az ég. Az egész környék beleremegett, majd hallani lehetett, ahogy a közelben valahová becsap a villám. Megborzongott. Egyre bizonytalanabbul mert csak menni. A spray-t megmarkolva már-már futott. Váratlanul egy borzalmasan nagy ember ugrott elé az egyik kuka mögül, kezében egy vadászkéssel. Sikítani sem volt ideje, mert az idegen megragadta és elindult vele a „dobozházak „felé. Az ablakban álló férfi ledermedt az események láttán, s amikor feleszmélt, a kapcsolóhoz rohant és leoltotta a lámpát. Mikor visszatért, úgy lesett ki az ablakon, hogy a támadó ne vehesse észre. Eszébe sem jutott, hogy felemelje a kagylót és riassza a rendőröket. Megfigyelte a pasast: 20-25 év körüli, erős testalkatú, sötét farmert és cipőt viselő ember volt. Feltűnt neki a piros kapucnis póló. Lélegzetet is alig vett. Látta, ahogy a lány ruhái sorra repülnek szét, és a pocsolyába vesznek. Hallotta a tettes artikulátlan hangját, de érteni nem értette. A lány nem bírta tovább a gyötrelmeit és fülsüketítő ordítás jött ki a torkán. Az esti téboly csak ezután kezdődött igazán. A srác begőzölt. Ütötte a lányt, ahol érte. Furcsa csillanásra lett figyelmes az időközben rágyújtó ember, ott a harmadik emeleten. A kés éléről visszaverődött fényt látta, majd a túloldali falon egy kéz árnyékát, mely éppen lesújt. Újra, és újra. Ez már neki is sok volt. Átbukdácsolt a puffon, melyet a sötétben nem vett észre, és a telefonért nyúlt.
Tárcsázta a 107-et és várt. Kicsöngött. Már kezdte volna mondani, de a géphang visszatartotta:
„Megkérjük, hogy munkatársunk jelentkezéséig tartsa a vonalat!”
Úgy látszik, sok a bejelentés – gondolta. Egyre türelmetlenebbül markolászta a kagylót, s arcáról patakokban folyt a verejték. Egy sípoló hang után végre felvette valaki.
– Tessék, rendőrség!
– Egy gyilkosságot szeretnék bejelenteni.
– Gyilkosságot?! Hol történt?
– X. kerület, Negyvenedik utca 22 mögötti elhagyatott részen, nem messze a banktól.
– Hogy hívják uram?
– Márton Péter.
– Címe?
– Negyvenedik utca 26, harmadik emelet 12. Szegény lány. Úristen.
– Nyugodjon meg uram, küldöm a járőrt.
Ezzel a rendőr letette. Ő viszont csak állt, úgy, mintha nem tudná elengedni a telefont. Ismét szeme előtt látta, ahogy az „árnyékkéz „újra és újra csak döf. Kiment a konyhába, töltött egy pohár vizet és újra rágyújtott. Nemsokára szirénázást hallott. Hatalmas fékcsikorgással megállt a járőrautó. Odament az ablakhoz. A rendőrt iszonyatos látvány fogadta. Ott feküdt a fiatal lány csaknem teljesen meztelenül, testét megannyi véraláfutás és szúrt seb borította. Intett a társának, hogy erősítést és mentőt kérnek. Bár tudta, hogy a lány halott.
– Vajon miért kellett meghalnia? – tette föl félhangosan a kérdést társára nézve.
Talán tíz perc sem telt bele, s a környéket zsaruk lepték el. A mentőorvos már csak a halál beálltát tudta megállapítani. A technikusok fényképeztek és nyomokat kerestek. Az eső nem akart elállni, s az utca sártengerré vált, mely legalábbis a lábnyomokat teljesen magába temette.
– Keressétek meg a bejelentőt! – kiabálta az egyik nyomozó.
– Megyünk!
Két járőr belépett a házba. Orrukat megcsapta a régi házak jellegzetesen dohos szaga.
– Ez lesz az – szólt az őrmester és kopogott.
Csoszogás hallatszott, majd az ajtó lassan kinyílt.
– Jó estét! Ön jelentette be a gyilkosságot?
A férfi halálsápadt arccal állt, s csak kis idő múlva válaszolt.
– Igen.
– Velünk tudna jönni, hogy válaszoljon néhány kérdésünkre?
– Persze.
Felöltözött, majd az őrszobára mentek. Itt mindent ugyanúgy mondott el, ahogy megtörtént. Néha meg-megállt és próbálta magát visszafogni.
– Ember, ha látta, hogy megragadja a lányt, miért nem telefonált rögtön!?
– Leblokkoltam.
Eközben a helyszínelés befejeződött. A nyomozást vezető tiszt ment el a lány címére.
– Jó estét! Kun László százados vagyok a X. kerületi rendőrkapitányságról, bemehetnék?
– Mi történt? – kérdezte a pizsamában ajtót nyitó apa.
– Sajnos rossz hírt kell közölnöm. A lányukat ma este, a közelben lévő elhagyatott részen megtámadták, és olyan súlyosan megsérült, hogy az orvos már nem segíthetett rajta.
A szülők teljesen összetörtek. Egyik sírógörcsöt kapták a másik után. A nyomozónak mégis fel kellett tennie néhány kérdést a lányuk barátairól, kapcsolatairól. Érthető módon nem, vagy csak fél válaszokat kapott. Az anyának hirtelen eszébe jutott egy fiú. Evvel a fiúval járt a lányuk három évig, és néhány hónappal ezelőtt szakítottak. A tanúvallomásban, melyet a rendőr magával hozott, volt egy személylírás is. Ez pont ráillett a volt barátra.
– Ez már egy nyom! – búcsúzott a százados. – Fogadják részvétemet.
– Köszönjük. – nyújtotta a kezét az apa.
Ahogy becsukódott az ajtó, a rendőr hallotta, hogy a sírás ismét úrrá lesz a szülőkön. Elindult a volt barát lakására. Mikor odaért, hosszasan nyomta a kaputelefont, mire egy mogorva férfihang beleszólt.
– Ki az?
– Bűnügyi rendőrség, kinyitná a kaput?
– Halló? Szórakozz mással!
– Bűnügyi rendőrség, nyissa ki!
A férfi nem válaszolt, csak egy berregő hang jelezte, hogy kinyitotta a kaput. A lift rossz volt, így gyalog ment a nyolcadik emeletre.
– Kun százados vagyok, Miklós Simont keresem.
– Melyiket?
– Gondolom az ifjabbikat!
– Simi valami rendőr keres, gyere fiam!
A fiú álmosan jött ki a szobájából, minden második lépésére ásított egy nagyot.
– Mi a fenét csináltál fiam?
– Semmit!
– Kun százados vagyok, ismerte ön Randoki Melindát?
– Igen. Miért?
– Ma éjjel megölték!
– Na ne… Ez nem igaz, ugye? Ez valami rossz vicc!?
– Bárcsak az lenne.
– Meg kell kérnem, hogy jöjjön velem és válaszoljon néhány kérdésünkre.
– Rendben.
Ezzel bement a kigyúrt fiú a szobájába, s két perc múlva már a rendőrautóban ültek. A kapitányságon válaszaiból kiderült, elég csúnyán váltak el útjaik a lánnyal, de később találkoztak és mindent jól átbeszéltek, majd megegyeztek abban; hogy barátok maradnak. Kijelentette azt is, hogy soha nem lett volna képes megölni. A kollégák jó néhány gyanús figurát begyűjtöttek a környékről. Simon aláírta a jegyzőkönyvet és már éppen indult, amikor a másik nyomozó utána szólt.
– Csak még egy kérdés! Hol volt ma este 11 és 12 között?
– Otthon.
– Tudja ezt bizonyítani?
– Csak nem engem gyanúsítanak?
– Igen vagy nem?
– Kérdezzék meg a szüleimet! Elmehetek?
– Igen.
A nyomozók összeültek, hogy elemezzék, amit eddig megtudtak.
– Van egy rongyom rá, hogy ő volt.
– Miből gondolod?
– Nézd, az indíték adott, mivel szakítottak, az alibije számomra nem meggyőző, mivel a szülei úgyis őt védik…
– Badarság. Ha jól emlékszem, akkor az utcában két figyelő kamera is van. Szerezzük meg a szalagokat, hátha segítenek valamit.
– Rendben.
E pillanatban egy tizedes állt meg az ajtóban:
– Főnök! A nyombiztosítók találtak egy használható lábnyomot. Úgy gondolják, hogy kb. az elkövetés időpontjában valaki egy 42 -es Puma cipőben arra járt.
A nyomozó az órájára nézett. 1/2 6 volt. Támadt egy hirtelen ötlete.
– Feri!
– Igen?
– Most hívjátok ide a bank biztonsági főnökét!
– De miért?
– Mert azt mondtam. Ja, és a tegnap esti kazettát is hozza magával!
– Meglesz.
Gondolkodott. Még mindig látta a lány arcát, s ahogy élettelen testén végigcsurog a hideg eső. Megborzongott. Neki is egy ilyen korú lánya volt, belegondolt abba, hogy milyen lenne elveszíteni. Beleremegett. Amíg próbálta összeszedni gondolatait, addig megérkezett a biztonsági vezető.
– Ez gyorsan ment. Köszönöm, hogy befáradt.
– Nincs mit. Itt vannak a kazetták.
– Hívjátok ide Márton urat.
Nemsokára benyitott Márton az irodába.
– Tessék?
– Itt van a bank biztonsági főnöke, és elhozta magával a kamerák által rögzített szalagokat. Gondolja, ha megnézné ezeket, utána fel tudná ismerni az elkövetőt?
– Talán.
– Hozzátok vissza ezt a Miklós Simont!
– Rendben!
Megnézték a felvételeket, és ez után megkérték Mártont, hogy vegyen részt egy szembesítésen. Megérkezett Miklós.
– Mi a f… – kérdezte Simon feldúltan.
– Én kérdezek! Hol volt tegnap 11 és 12 között?
– Otthon, már mondtam. Ezért még megüti a bokáját!
A begyűjtött „rosszfiúk” Simonnal együtt felsorakoztak az üvegfal egyik oldalán, míg Márton a másik oldalról figyelte őket. Mindegyiken ugyanolyan szerelés volt, mint a tettesen.
– Csak akkor szóljon, ha biztosan felismerte! – vágta közbe a százados.
Elgondolkodott, próbált az emlékképei között kutatni. Vett egy mély lélegzetet, majd határozottan így szólt.
– A 4-es számú az.
– A négyes lépjen előre, a többiek elmehetnek.
– Elmehetnék én is? – kérdezte Márton.
– Természetesen, és köszönjük a segítségét.
– Kapják el a szemetet!
– Azon leszünk!
Újra átmentek az irodába.
– Nos Simon, még egyszer megkérdem, hogy hol volt a már említett időpontban!?
– Most mi van! Gyanúsított vagyok?
– Koncentráljon a kérdésre! Milyen cipőt hord?
– Pumát.
– Mérete?
– Negyvenkettes.
– Néhány perc múlva visszajövök, várjon itt!
Az ajtó becsukódott, és a fiú egyedül maradt az irodában. Eszébe jutott a szerelmük és átsuhant az agyán egy fájó gondolat, nem láthatja többé. A nyomozó léptei hallatszottak.
– Miklós Simon! Előzetes letartóztatásba helyezem emberölés alapos gyanújával.
– De én nem csináltam semmit!
– Azt mivel magyarázza, hogy a tanú felismerte, a lábnyom megegyezik a magáéval? Ja, és legyünk őszinték, ha én bajba kerülnék, akkor nekem is megdönthetetlen alibit adnának a szüleim!
– Hazugság, hazudik! – Még jobban ordítani szeretett volna, de nem tette.
– Tizedes!
– Igen uram!
– Vezesse el! Hívják fel a szüleit!
A tizedes megbilincselte. A fogda felé vezető folyosó ijesztő volt, mert mindenhol kurvák, és igazi sittes csávók szemei követték a „friss húst „. Tudta, hogy nagyon hosszú lesz az első, s aztán a többi éjszaka is. Kinyílt a gyűjtő vasajtaja, s a fiút úgy lökték be rajta, mint a ragadozóknak a véres húst. Félt. Körülnézett. Nyolc szem egyszerre szegeződött rá. Izzadt. Egy vézna kis mitugrász lépett oda hozzá és feltűnően vékony hangon így szólt:
– Figyelj apukám, csinálj meg mindent, amit mondunk, vagy szétverünk, mint a sz…
– Kuss Bunkó!- szakította félbe egy „kétajtós szekrény.”- Ülj le s mesélj, miért vagy itt.
Hosszasan beszéltették, miközben szülei próbáltak intézkedni, sikertelenül. Nem volt mit tenni, várni kellett. A rend őrei gyűjtötték a bizonyítékokat, és készítették a vádiratot.
A vád: Különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés.
Simon kezdett beletörődni abba, hogy olyanért kell majd ülnie, amit el sem követett. Talán föladta? Hiányoztak neki szerettei, a legjobb barátja és a gitárja. Jót nevetett magában, mert azt gondolta, most biztos a „Börtön ablakában” -t játszaná. Teltek a napok. Tárgyalásának időpontját kitűzték, így aztán nem sok ideje maradt arra, hogy tegyen valamit. De mivel ő bent volt, csak kívülről várhatott segítséget. Régi barátja tett is valamit. Megszerezte a felvételeket. Keresett valamit, valamit, amivel segíteni tudna. Már csak két nap a tárgyalásig, Ákos – a barát – éjt nappallá téve a számítógépe előtt ült, és képkockánként nézte végig a filmet. Hirtelen megállt egy résznél, és ránagyított.
– Megvan!
Ezen a képen jól kivehető volt, hogy az elkövető karján felcsúszott a pulóver, és láthatóvá vált egy tetoválás. Száz százalékig biztos volt benne, hogy amit lát, az egy fekete sárkány. Volt egy sejtése, hogy Simon egyik ismerőse az, akinek sok pénzzel tartozik.
– De akkor is miért tette? – Kérdezte a falaktól.
Sietve fölöltözött, és elrohant az ügyvédhez elmondani, hogy mit talált.
– Szép munka, ez egyenlő egy felmentő ítélettel! – Gratulált Ákosnak.
Már csak egy este és szabad lesz – gondolta Ákos és haza ment pihenni. Másnap mindenki izgatottan várta a tárgyalást. A fiú teljesen lefogyott, rászokott a dohányzásra. A bíró meghallgatta a vádbeszédet és a tanúkat is. Ekkor a védelem kapott szót. Az ügyvéd elmondta, hogy olyan dokumentum került a birtokába, mely védencét minden ellene felhozott vád alól felmentheti. Néma csend lett a terembe.
– A bíróság fél órára visszavonul – szólt a bíró és távozott.
A kazettákat háromszor is megnézték, s kétség nem fért Simon ártatlanságához. Visszamentek a terembe.
– Új nyomozást rendelek el, és a Miklós Simon ellen felhozott vádakat ezennel elejtem – tudatta döntését a bíró.
A nyomozás hat hétig tartott. Kiderült, hogy tényleg a „kölcsönadó”követte el a gyilkosságot. Tettéért nyolc évet kapott. A srác szülei visszafizették a tartozást. Simon csak két hónap elteltével tudott kimenni Melinda sírjához, melyhez Ákos is elkísérte. Néhány percig némán álltak, ekkor Simonból föltört a sírás. Egyszerre voltak azok a szabadság és a fájdalom könnyei. Az eső elkezdett szakadni a két jó barátra. Tétlenül ácsorogtak, s emlékeztek, de mindketten tudták: a vád megbukott.
9 hozzászólás
Azt hiszem,ez nem novella,hanem tudósítás. Időnként elő-előbújik a szépirodalom,de aztán megint összehúzza magát. Megint azt érzem, hogy nem adsz teret az olvasó fantáziájának.
Nem tudom, hogy mennyire van jogom mások írását bírálni.
Nekem tulajdonképpen tetszett a történeted, annak ellenére, hogy egy kicsit sablonosnak érzem. Az elején jól írod le a körülményeket, szinte éreztem az eső és a kuka szagát! Egyedül az elkövető és az indíték nem tetszett, valahogy nem tudtam eldönteni, hogy milyen kapcsolat van a több hónappal ezelőtt elhagyott barátnő és a “hitelező” között. Na, azt akarom kinyögni, hogy ezt a viszonyt nem érzem olyan erősnek, hogy ezzel az elkövető bebiztosítaná magát arra nézve, hogy megkapja a pénzét. Persze fenyegetésnek jó, hogy na, megöltem a barátnődet, fizess, de azért ez egy kicsit erőltetett nekem.
Még egyszer hangsúlyozom, hogy nincs jogom kritizálni másokat, hiszen én sem vagyok tökéletes. Ez csak a véleményem.
Szerintem két vagy három részre szedve többet is ki lehetne hozni belőle, mert így helyenként áll, helyenként felgyorsul a sztori, bár ha ez írói fogás, akkor rendben van.
Üdv.
Egyetértek abban, hogy nagyon kevésszer használod a prózai elbeszélési stílust: az elején még szépen írod le a környezetet, szinte pórázon vezeted be az olvasót a történetbe, aztán paff, átváltasz tudosításba, és a párbeszédeken kívül csak a legfontosabbakat írod le, amit mindenképp muszáj tudni. Időközben talán kétszer váltasz át ismét prózaira, megengeded, hogy egy pillanatra meghalljuk egy nyomozó gondolatait, majd egy kicsit érezhetjük Simon bánatát és kétségbeesését, de aztán ismét vázlatszerűvé válik az egész… Szerintem erre még “ráülhetnél” kicsit, jobban belenyúlhatnál a szereplők gondolataiba, érzéseibe, akár kicsit a múltjukba is. Ezen kívül sajnáltam, hogy a párbeszédekben gyakran szólítasz meg olyan szereplőket is, akikről a nevükön kívül aztán egyáltalán semmit sem tudunk meg.
Nagyon tetszett azonban az, amit KAnna nem értett: hogy miért ölte meg a “kölcsönadó” a főszereplő barátnőjét. Ő így értelmezte: “na, megöltem a barátnődet, fizess”, én azonban úgy értelmeztem, hogy szándékosan vett fel 42-es Puma cipőt, szándékosan öltözött úgy, ahogy Simon, hogy bosszúból ráterelje a gyanú árnyékát a fiúra. Jól tippelek?
Helyesírási hibát nem nagyon fedeztem fel benne, kivéve a vesszőhibákat: nagyon sok helyre nem raksz vesszőt, ahova pedig kéne. Továbbá az elején találtam két furcsa kijelentést:
1.)”Egyre bizonytalanabbul mert csak menni. A spray-t megmarkolva már-már futott.” – Ez nekem elég nagy ellentmondásnak tűnik.
2.)”Hallotta a tettes artikulátlan hangját, de érteni nem értette.” – Hát persze, hogy nem értette, ha egyszer artikulátlan volt.:)
Remélem, nem neheztelsz ezért a hosszú kritikáért, mert az említett hibákon kívül egyébként tetszik. Azon gondolkodom, hogy ez a jelentésszerű elbeszélésmód talán sajátos írói technikád lehet, mert a többi novelládra is elég jellemző. Ha így van, akkor ezzel talán nem is lehet gondom, csak én egy krimitől is alapos elbeszélést várok úgy általában.
Szia:)
Nekem nagyon tetszett.Valószínű, van igazságuk az előttem szólóknak, de úgy érzem, az író joga, mekkora teret ad az olvasó gondolatainak.Én szeretem az olyan írásokat, melyek peregnek előttem mint egy film.Most is így volt.
Szeretettel:Kriszti
Kedves Kriszti és Mindenki,
Köszönöm hozzászólásotok:)
John
Nekem kicsit csapkodó, kapkodó, vannak néha jó "bekezdések",de aztán elindulsz másképp máshova.Olyan , mint egy jól sikerült magyar dolgozat a gimiben, csak neked erre több időd volt.Ödv.
Kedves ruca,
Köszönöm hozzászólásod. Eme mű alkotói pályám elejéról származik, innen a kiforratlansága.
Üdv :john
A történet tetszett. Minden mást leírtak az előttem szólók, nem akarom ismételni őket.