Egy más világ

A helyiségben szinte vágni lehetett a füstöt. De ez hozzá tartozott a képhez, ami a kocsmát jellemezte. Főként így este kilenc óra tájban. Az arcok alig voltak kivehetők, de nem is volt rá szükség, hiszen szinte mindannyian ismerték egymást. Törzsközönség járt ide. Meg-megnézték az ismeretlenként betoppanót, de a pillantások máris visszafordultak a poharak felé.
A kocsma küllemében a szokásos formát öltötte: néhány asztal, köröttük viszonylagos összevisszaságban a székek, egy hosszú, többméteres bárpult, a pult fölött neoncső, itt-ott néhány falikar.
Ebben az időben tömve volt a helyiség. A pultnál csak egy hely árválkodott estéről estére. Furcsa módon egyetlen alkalommal sem foglalta el senki ezt a bárszéket, s ha véletlenül mégis megpróbált valaki odafurakodni, biztos akadt, aki elzavarja. Ha más nem, Dezső, a kocsma tulajdonosa. Dezső délelőtt tizenegy tájban kitöltött egy korsó sört, és lehelyezte a pultra, épp e szék láthatatlan tulajdonosának. Majd időről időre megemelte a kriglit amúgy köszöntésképpen, húzott belőle egyet, s így lassacskán eliszogatta a sört. Este hét órakor ismét kitöltött egy korsóval, s ugyanígy tett. A törzsközönség már megszokta a tulaj eme furcsa szokását, nem is firtatták, miért csinálja.
Dezső szinte együtt élt a kocsmájával. Épp csak néhány órára szaladt föl aludni a ház felső szintjén lévő lakásába, aztán már jött is, hogy újra kinyisson. Harminc éve üzemeltette ezt a helyet, s huszonöt éve ismerte meg Colost, a piást. Nem telt el nap anélkül, hogy ne találkoztak volna, Colos szinte hozzánőtt a kocsmapulthoz. Nem volt rossz ember, csak nem tudta, hogyan éljen. Ezért inkább ivott helyette. Már azelőtt is ivott, mielőtt Dezső kocsmájában megjelent. Magas, cingár alakja az évek során összekapcsolódott ezzel a hellyel. És persze Dezsővel, aki soha nem akarta lebeszélni a vendégeit az ivásról. Úgy vélte, ez nem az ő dolga. Colost végképp nem piszkálta ezzel, tán félt is kicsit, hogy egyszer megharagszik, és elpártol tőle, aztán valami más talponálló felé néz. A kívülállók nem tudták, mi kötötte össze őket, hiszen ritkán lehetett látni, hogy beszélgettek volna. De Colos és Dezső bizony félszavakból is megértették egymást. Ha valaki el-elkapott egy szófoszlányt a társalgásukból, az biztos angyalokról, a mennyországról, a másvilágról szólt. Úgy gondolták, Colos talán valami kiugrott pap, aki a maga módján próbálja hirdetni az igét. Nem foglalkoztak vele ennél többet, csöndes bolondnak tartották. Ahhoz képest, amennyit ivott, egész jól tartotta magát – aztán annál gyorsabban kezdett leromlani. A mértéktelen italozás napról napra ette szét a testét, míg egy nap a kocsmából hívtak hozzá mentőt. A mája felmondta a szolgálatot.
A törzsközönség beletörődéssel vette tudomásul a tényt: Colos nincs többé. Dezső viszont nem akarta elfogadni, hogy kedvenc vendége, lelki társa eltávozott. Ezért, a kórházban tett ígéretének megfelelően, fenntartotta helyét a bárpultnál, s minden nap megivott az egészségére két korsó sört. A többiek nem látták, hogy az a szék nem üres: napról napra, estéről estére egy angyal ült a bárpultnál. Csak Dezső látta a szemében a végre megtalált másvilágot, amit Colos egész életében keresett.