Ismét idegen Emberek jöttek hozzánk. Gyakran jönnek, és mi örülünk Nekik. A kölyök-emberek, bár nem olyan félelmetes méretűek, de szinte mindig hangosabbak, mint a nagyok. Mozgásuk nehezen kiszámítható, néha rálépnek a lábainkra. Most ilyen apró emberek nem jöttek.
Az egyik nagydarab Ember most fölemel engem magasra. Mit akar ez? FŐNÖK, miért hagyod? Eddig senkinek nem hagytad, hogy emelgessenek minket, most miért nem veszed észre? Miért nem szólsz? Hagyod, hogy a fogaimat lessék, a szemhéjamat cibálják, a köldökömet, a heréimet tapogassák! TE is szoktad, de hát az egészen más.
Most letettek és a tesómat vették fel.
Kik ezek, és mit akarnak? Anyánk is csak zavarodottan sürög, forog, apánk pedig soha nem törődött velünk igazán… Most sem. Senki nem csinál semmit. FŐNÖK, TE is csak beszélsz, beszélsz… Weltsieger nagyapákról, VA-s nagyanyákról, csupa értelmetlen haplaty…
Most megint engem vettek föl. Eresszetek! Mit akarnak ezek? Jaj, hová visznek?! Ez nem lehet! Nem lehet, hogy a FŐNÖK, akit legjobban szeretünk a világon, engedi ezt.
Pityeg valami itt a nyakam baloldalán, aztán mindannyian egy papírt lesnek, majd egy másikra firkálgatnak valamiket… Titokzatos, szokatlan történések zajlanak körülöttem és hiába kellemes, puha érintésű ennek a leány-embernek a keze, aki olyan vigyázva tart az ölében, mintha már soha nem akarna elengedni, nyugtalan vagyok és riadt.
Engedjetek anyámhoz, nem akarlak titeket! És büdösek is vagytok… Csupa ismeretlen, értelmetlen, fenyegető kifejezés kering körülöttem: Mikrochip, törzskönyv… senki nem mondja, hogy gyere, sétálunk, vagy, hogy gyere kicsim, egyél!
Ezt nem hiszem el. A Főnök elcserél engem néhány papírdarabra? Jaj, mi folyik itt?
Ez nem lehet! Betesznek egy olyan száguldozó kuckóba, amilyen a Főnöknek is van. Kicsit remegek. Nagyon rossz szagok ömlenek a szaglócelláimba. A Főnök kuckójának nincs ilyen borzasztó szaga. Annak majdnem olyan jó illata van, mint anyánknak.
Na, végre! Hozzám hajol a FŐNÖK… átölel, ahogyan szokott, aztán nagy-komolyan elenged… Semmit nem értek… A kuckó elindul velem és az idegenekkel. Anyám és a testvéreim ott maradnak. A főnök is. Csak áll a kapuban, furcsa képet vág, és sután lengeti az egyik első lábát, amivel egyébként csodákra képes. Egyre kisebb lesz és egyre szomorúbb…
Sok idő telt el azóta, hogy elszaladt mellettünk a faluvégi híd, amin túl, addig alig jártunk. Mérhetetlen hosszúságú fasorok, erdők, rétek, mezők, házsorok vonultak el mellettünk. Sokkal tovább tartott ez a vonulás, mint akkor, amikor a fehér-köpenyeshez mentünk, ahol olyan szokatlan, riasztó szagok voltak, s aki pofátlanul megszúrta a hátunkat és a nyakunkat.
Már az ebéd hiánya vonaglott a gyomromban, amikor Hazulról indultunk, és majd éhen haltam, mire megérkeztünk, s amikor megkaptam végre a vacsorámat.
Furcsa egy vacsora volt. Soha nem ettem még egyedül. Senki nem lökdösött, senki nem akarta kikapdosni előlem a húsdarabokat. Az idegenek nem ettek velem. Mind engem néztek. Nem fért a fejembe, hogy mit néznek. Ezek talán soha nem esznek?
Akikkel együtt voltam a száguldó kuckóban, már nem voltak annyira idegenek.
Ők, útközben kétszer megitattak. (Enni persze nem adtak.) De velük együtt, újabb idegenek álltak körül, mintha még nem láttak volna soha egy tisztességes német juhászkutya kölyköt. Nem akartam őket. A Nórát akartam, az Ember-lányt, akivel utaztam.
Szelíd hangja volt és finom, puha, meleg keze. Bíztam benne. Éreztem, hogy Ő a barátom. Kezdetben a szagával nem igazán voltam kibékülve. A főnöknek (aki elcserélt pár koszos papírért) csak borotválkozás után volt hasonló szaga. (Még szerencse, hogy nem követte el minden nap.) De aztán, mint mindent, megszoktam a szagát is, sőt, megszerettem, mert együtt járt a sétákkal, a kutyaóvodával és mindennel, amivel az oldalán megismerkedtem.
Azt hiszem, jól nézünk ki egymás mellett. Az Emberek sokszor utánunk néznek. Persze, Ő azt hiszi, hogy miatta. Én elnéző vagyok, nem jelzem, hogy ez képtelenség. Miért is tenném? Ő is rendes hozzám, etet, itat, sétáltat, iskolába hord. Hát, hadd higgye… Olyanokat is megcsinál, talán el sem hiszitek, hogy az emeletről ölben hordoz le a földszintre.
Én fölosonok, aztán ha le kell menni, megjátszom, hogy félek, (mert egy kicsit meredek a lépcső, és csúszik is) Ő pedig fölemeli a huszonhat kilómat és nyögdécselve, sóhajtozva cipel lefelé. Megtehetné, hogy egyszerűen lerúg, vagy pórázon leszab onnan. Nem. Ő lecipel.
Pedig ha tudná, hogy a rokonaim a gleccsereket járják és hat méter hó alól kaparják ki a lavina által betemetett embereket… Lehet, hogy nem is olyan okos? Nem baj. Én azért szeretem. Sajnálom is kicsit, ezért inkább már nem is járok föl az emeletre. Gleccserük persze nincs nekik.
Na de én is megcsinálok Neki sok mindent. Ha akarja, leülök, s lefekszem akkor is, ha csöppet sem vagyok fáradt. De más esztelenséget is megteszek a kedvéért. Hadd örüljön… Átugrom neki az akadályt is. Hiába van mellette jobbról is, balról is annyi hely, hogy a láthatárig semmi sincs, amiben elbotolhatnék, Ő mégis azt szeretné, ha ugranék. Hát ugrok.
Azt hiszem, egyáltalán nem annyira okos, mint ahogy Ő gondolja.
Bár, néha amiket kitalál! Az óvodában volt egy qurva cső. Büdös, sötét, undorítóan hosszú, és azt akarta, hogy azon végigbujkáljak. Na, szóval… a kutya elgondolkodik néha ezeken a dolgokon. De persze, megteszem Neki. Ő boldog ettől, nekem meg mibe kerül?
Amikor elbújik előlem, akkor legszívesebben vigyorognék, ha tudnék. Kettőmilliókettőszázezer szaglócellám tizede is elég lenne, másnap éjjel is, hátszélben is… Hát persze, hogy megtalálom. És akkor Ő örül, dicsérget, és néha, ha éppen nem felejtette otthon, jutalomfalatot is kapok Tőle.
Most valami IPO-1-es kiképzésről beszélnek, az fog következni a nyár végén. Na de én emiatt sem izgatom magam. Amíg olyasmikre tanítanak, amiket százezer éve tudok, és a génjeimben hordozok, addig csak hadd szórakozzanak. Mert, – de ez maradjon köztünk – azt hiszik ám, hogy ők tanítottak meg ülni, feküdni, nyom-keresni, vízből menteni, palánkot mászni. Hihihi!
Ahelyett, hogy Ők tanulnának meg végre palánkot mászni, engem tanítanak arra, amit úgyis tudok.
Hát nem aranyosak? Azért szeretem Őket.
Néha azért bosszantanak. Van, hogy beleszólnának a hivatalomba. Kezdetben, amikor még az a girhes macska peckesen sétálgatott volna az én placcomon, nagyon nem tetszett nekik a „fellépésem”. Persze, nekem is megvan a magamhoz való… Már csak akkor hajkurászom, ha nem látják. Nehogy má’! Nem tudom, hogyan zajlott itt az élet előttem, de ne legyen Zala a nevem, ha megtagadom az őseimtől kapott hajlamaim. Tizennégyezer éves törvényeket nem hagyhatok figyelmen kívül. Még, ha ide tartozna az a görény… Lehet, még akkor is megrágnám picit…
Van egy plédem. Esténként jobb híján, azt tépem, cibálom, ha úgy tartja kedvem. Nem szólnak érte. De, ha bármi mást próbálok kicsit átszabni, éppen csak egy kicsit, akkor indokolatlanul és érthetetlenül idegesek lesznek. Olyankor kiabálnak és fenyegetnek. Soha nem fogom Őket igazán érteni. Pedig annak a dzsekinek a szaga is rosszabb volt, mint a plédemnek, és a cipzárak is… egyenesen undorítóak voltak…
De azért szeretem Őket nagyon.
Hát, egyelőre így telnek napjaim ezek között a különös, kedves kétlábúak között, itt, Kókán.
Ui: A fajtámnak ugyan a vérében van a territórium és a hozzátartozó falka védelme, na de erről nem beszélünk. Erről hallgatok. Hallgatok, mint csillagtalan sötét éjeken, a szokatlan zajokra, sustorgó veszélyekre, rejtőző, osonó titkokra.
Hogy minden szokatlanra megpendülő idegekkel, megfeszülő izmokkal őrzöm az álmukat, arról nincs mit beszélni. Legalább is, egy férfi erről nem beszél…
21 hozzászólás
Érdekes dolog elfilozofálgatni azon, hogy valójában mit gondolnak rólunk pl a kutyáink.
Egy darabig eltartott, amíg rájöttem hogyan kommunikáljak vele. Közelíteni pont úgy kell hozzájuk, mintha egy emberhez közelítenék, ha el akarnám nyerni a barátságát, kivéve, hogy figyelembe kell venni, hogy ők nem tudnak beszélni. Egy jó darabig csak figyeltem, hogy mikor, mit, miért és hogyan csinál és lassan elkezdtem érteni. Onnantól kezdve már nem volt nehéz. Kezdtem sejteni, hogy mi hat rá és mi nem. Kezdtem az Ő fejével „gondolkodni”, hisz Ő nem tud az enyémmel. Sosem értettem, hogy valaki minek ordibál a kutyájával, hisz a kutya százszor jobban hall, mint az ember. Az enyém pl legalább fél órával előre jelzi a vihart. Amikor elkezd le-föl rohangálva ugatni, akkor Ő már hallja, amit Én még nem.
Megtudom tőle, hogy nemsokára mi kell húznom a számítógép zsinórját a konnektorból.
Jók a megfigyeléseid. Fél évszázada vannak mellettem német juhászkutyák. Teljes felelősséggel írom, hogy sokkal intelligensebbek, mint azt az átlagember gondolná. Hajszálpontosan regisztrálják, hogy én egy szituációban piti bunkó, az erőmmel, helyzetemmel visszaélő zsarnok, vagy nagyvonalú vagány, igazi társ, jó haver vagyok.
Jó figyelni a visszajelzésekre, mert Ők őszinték.
Köszönöm, hogy olvastál és értettél. a
Én csak néhány éve élek együtt az én "korcsommal", de már egész jól értjük egymást.
Amikor minden kutya a környéken a házába bújva remeg. őkelme le-föl rohangálva ugat, hogy vihar közeleg. Ja, és persze őrzi a házat ezerrel úgy, hogy aki nem látja azt hiszi, hogy minimum egy véreb pedig még a macsekokat sem bántja, csak ijesztegeti őket, de azok már megszokták. Pontosan tudják, hogy ez az a kis "vakarék" akit legelőször láttak, csak picit megnőtt.
Még, hogy korcs! Keverék az kérem.
Az nem lehet, hogy süket a drága és azért viselkedik oly huszárosan, mert nem hallja a dörgést? 🙂
Kéremszépen nevezhetjük, ahogy akarjuk, de nem tartozik egyik fajtához sem. Nagyon is jól hall, legalább 20 perccel előbb hallja a dörgést, mint én és izgatottan figyelmeztet, hogy nagy gáz lesz, és ez minden esetben így is van. Azt még nem sikerült megfejtenem, hogy félelemből vagy bátorságból csinálja, minden esetre izgatott, az tuti.
Jópofa történet! Sokszor, amikor a kutyánk szemébe nézek, elgondolkozom rajta, mi van, ha ők okosabbak, mint az ember, csak megjátsszák az ostobát? 🙂 Persze, ez nem valószínű, de jó néha elmerengeni rajta. Jó volt!
Köszönöm Tibor, hogy olvastál. Bánjál jól a kutyáddal, mert kevés olyan lénnyel fogsz találkozni életed során, aki egy jó szóért, maréknyi ételért, annyi feltétel-nélküli szeretettel áraszt el, mint Ő.
Üdv. a
Nagyon aranyos történet, tanulságos és kedves. Amikor a gyerekeim már nagyobbak voltak, szóba került, hogy legyen kutyánk. Első körben vettem egy könyvet a kutyatartásról. Mire kiolvastam, rájöttem, hogy nem szabad egy szegény kutyát egész nap egyedül, bezárva tartani /felnőttek dolgoznak, gyerekek is kolában vannak/. Amit a társas igényeiről olvastam, és a szocializációjáról – más kutyákhoz, emberekhez -, valamint a képzéséről: arra sem volt senkinek ideje. Örültem, ha a három gyerekemet tudtam valamennyire szocializálni – egymáshoz, és más emberekhez 😀 -, és az általuk vágyott különórákra kisérgetni őket. Arra a következtetésre jutottam, hogy egy kiskutyával is GYES-re kellene menni, ha felelős kutyatartó szeretnék lenni. 🙂 Így a kutya kimaradt nálunk, de egy kicsit sajnálom. Szeretek legalább olvasni róluk! /Egy apróság: kétlábúak/.
Judit kedves!
A kutyát ne hagyd ki az életedből! Fogalmad nincs, mit veszítesz. Akár a munkáidban, a hozzászólásaidban is csak gyönyörködöm. a
Ja, a defektes cím az marad. Méltó tükörképe a szerzőnek.
Akkor bocsánatot kérek Művésznő. Ha félelemből izgága a drága, akkor dörgés villámlás idején kitetszik menni hozzá, és a legnyugodtabb hangján beszélgetésbe kezd Ő uraságával, mintha a villámlásról, dörgésről tudomást sem tetszene venni.
Beszélgetés közben valami teljesen megszokott, mindennap ismétlődő tevékenységet folytasson, hogy a kutty lássa: hiszen nincsen itt semmi probléma, lásd az Istennőm sem törődik ezekkel a reccsenésekkel.
Arra azért szíveskedjen ügyelni, hogy ne lássák, amint a zivatarban sepregetni tetszik, mert félő, hogy (ugyan a kutya megnyugodott) a kinológiában járatlan szomszédok Önnek mentőt hívnak. 🙂
Mélységesen elszomorít az, hogy a Művészúr ennyire járatlannak vél az empátia és a nevelés világában. A nők többségének eleve, vele született tulajdonsága, hogy akit meg akar nyugtatni, az előtt úgy tesz, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy pl az égiháborútól alig hallja a szavát, miszerint:
– Semmi baj drágám, rágcsáljunk csontot, nézd, anyuci is rágcsálja….és amikor belecsap a villám a házikóba, a szeme sem rebben, nemhogy az asztal alá bújna. Ennek ellenére az eb lankadatlan kitartással lohol körbe-körbe és ugat, mint akit nyúznak. A világon semmi nem nyugtatja meg, kivéve, ha már elment a vihar.
A gazdi kénytelen tudomásul venni, hogy ez egy, ilyen eb. Minden alkalommal eljátsszuk, hogy szerintem nem történik semmi, szerinte meg nagyon is. És neki van igaza.
Művésznő kedves!
Belátom, hogy Kegyeddel kapcsolatos tudatlanságom, átlépte a megbocsáthatóság határait.
Arra sem hivatkozom, hogy Személyével kapcsolatos információkkal a bemutatkozásában, kutyás előélete tekintetében különösen, meglehetősen takarékosan bánt.
Meg sem próbálok védekezni, csak állok lehajtott fejjel, szégyenkezve, várva a teljes megsemmisülésre. 🙂
Művészúr!
Bocsásson meg magának, miközben vet még egy pillantást a bemutatkozásomra. Ugyanis a legfontosabb információ ott díszeleg a legtetején: NŐ…….
Eztet én má’ megint nem érteni. Abból, hogy NŐ, nem következik feltétlenül, hogy kinológus is a lelkem. Találkoztam má’ olyan hölgyekkel, akik nem tudták megkülönböztetni a kutya elejit a hátuljától.
Igaz, hogy e szörnyű hiányosságukat többnyire feledtették más, előnyös tulajdonságaikkal.
Bonyolult dolgok ezek…
Kedves Antonius!
Megható, kedves történet, remek ötlet amikor a Kutyatenyésztő, a Kiskutyusa bőrébe bújva búcsúzik az alomtól.
Nagyon tetszettek foszlányaid a kétlábúakról.
Üdv.: Zagyvapart.
Köszönöm Feri, hogy időt szántál a kis játékomra.
Üdv. a
Kedves Antónius!
Kedves és megható történet.A kutya az ember legjobb barátja 🙂
Üdv:Aine
Aine kedves!
Köszönöm, hogy érdeklődéseddel megtiszteltél.
Üdv. a
Nagyon tetszenek az írásaid. A kutyákhoz nem értek. Van itt melletem egy Bogár nevű úriember, aki leginkább puli, bár atyjától is örökölt valamit, de hűvös távolságtartásban telik életünk. Hogy az állat adott esetben nagyon értelmes is tud lenni, a marhákkal való foglalatosságból szűrtem le. A jószágnak megvan a magához való esze, a gazdája meg sokszor okos, csak épp a magához való esze hiányzik. Szóval tíz tehén és egy bika volt néhány hónapig a kezem alatt. A főkolompost Főnökasszonynak hívtuk. Ő volt a főnök, ez egyértelműen látszott. Amikor valamit elszúrtunk (pl. nem volt elég széna előttük) a többiek bánatosan bőgtek, de ő szembe fordult velünk és szabályosan pörölt velünk. A szemünkre vetette, hogy ezt megint elszúrtuk.
Már két éve ott hagytam őket, de most az írásodat olvasva hírtelen felöltött előttem annak a télnek az emélke, amikor nagyrészt köztük voltam. Rám is fért, köszönet érte.
Kedves Géza!
Élvezettel olvastam a hozzászólásod, majd a bemutatkozásod. Köszönöm, hogy megtiszteltél a figyelmeddel. a
Kedves Antonius!
Igazán nincs mit köszönöd. A bemutatkozásom töredékes és nem is a legeredetibb, de ez majd alakulhat. A tiéd viszont frappáns, és az írásaidat olvasva örülök, hogy többnyire szivárvánnyal találkozol.
G.