Nem kell, hogy elhidd, de a csendből emelt falakat reggel leborítják az ébredés zajai, s valahol köztük ott lesz az én szuszogásom is, alig hallhatóan, már-már elveszve az ezernyi hang között. Hiába keresel majd, mert szemeid nem látják a szépet, füleid nem hallják az igazat, s míg te hasztalan kutatsz utánam, én fényként vegyülök köréd, hogy észrevétlenül szemlélhesselek.
Nem kell, hogy elhidd, de lelkem sárba tiport érzelmei lépteid súlyát nyögik, s hiába taposod egyre erősebben, nem tudod elhallgattatni őket. Megcsonkított kezeimmel a reményt ölelve nesztelen mögéd osonok, és füleidbe súgom, hogy nem fájnak a szavak, s nem kergetnek az őrület fele a kegyetlen emlékek.
Nem kell, hogy elhidd, de míg nem voltál, elvoltam egyedül magányom áttetsző kristálytemplomában, ahol a reggeli párás napfényt nézve széttárt karjaimmal magam voltam a feszület, könnyeim a szenteltvizek, esti sóhajaim az imák, elalvásaim és felébredéseim a meghalások és feltámadások. Lásd, templom nélküli pappá lettem, mert lelkiismeretem véres karzatáról hamis igékkel téríted nyájamat, kik kivetettek magukból engem, a saját vérüket, ki hol kellő alázattal, hol vádló büszkeséggel, de hittel szolgáltam őket, s most a hitetlen szemekbe nézve keresem a régi tisztaságot, melyek fel-felvillannak még, de már erősebb az ördög álszent ragyogása.
Nem kell, hogy elhidd, de minden éjjel láttalak harcolni magaddal, küzdeni a lelki rend és a zűrzavar között. Minden éjjel meghaltál egy kicsit, de minden reggel feltámadtál velem együtt, ám erőd, mely szolgálni hivatott a jót, egyre kevesebb maradt. Nem a gonosz volt erős, a jó volt gyenge benned. Az élet rohan tovább, és egy idő után már nem számít ki is voltál valójában, mert a te neved is éppen úgy, mint bárki másé is lekopik egyszer arról a keresztfáról, melyre az egész addigi életedet feszítette a kegyetlen és megalázó sors, amely térkép lesz majd arról a hosszú útról, melynek néhány kilométerét együtt tettük meg.
Nem kell, hogy elhidd, de egyszer jön majd valaki, aki más lesz mint te, mégis hasonlít rád egy kicsit, s nem csak gyűlölve szeret majd, de tiszta szívvel, ám nem az alázat szőnyegén térdel előttem, hanem a női büszkeség vánkosára hever, ragyogó testtel, fedhetetlen lélekkel, tiszta lelkiismerettel, és tőlem fogant magzatából egy jobb emberi erkölcs születik majd.
Nem kell, hogy elhidd, de a végzet hálójában vergődve csak annak adatik meg teljes élet, akinek van ereje a szabaduláshoz onnan, és képes mindent újra kezdeni.
7 hozzászólás
Ez is fantasztikus…
Köszönöm. Nem egy teljes mű, inkább gondolatfoszlányok egymásba fűzése, vagy ilyesmi…
eszméletlenül tetszenek a képeid, amiket használsz! gyönyörűek!
Köszönöm Eszty a véleményedet.
Érdekes gondolatok, pergő, olvastatja magát…Az utolsó mondat különösen tetszik, egyetértek vele… veled…
üdw
Szia Tamás!
E sorok olvasása közben bennem az az érzés vetett lábat, hogy Te valakiben mélységesen csalódtál, valaki Téged nagyon megbántott. Egyszerre engeded el, s egyszerre marasztalod. Remélem azóta sikerült vele elhitetni, hogy érdemes Ő Rád.
Művedhez gartulálok, szép munka.
John
Kedves Tamás!
Mintha vigasztalnál valakit.Nem szokványos.Valami szelídséget és beletörődést is érezhető az írásodban. Nekem nagyon tetszik. Nem tudom pontosan miért.
Ági