Zamecski Gubanc: Aszalt Vöcsök, Elektromos Mokaszin és a többiek…

(részlet)

Ötödik fejezet

1

Az éjjel kegyetlen lassúsággal jött el. Nem tudtam aludni. Az ágyam alatt egy rendkívül fontos csótánytalálkozó zajlott, amely nem túl civilizált módon tömegverekedéssé fajult. Még néhány percig türelmesen hallgattam a veszekedést, aztán egy határozott mozdulattal feloszlattam a gyűlést. Csak a letaposottak maradtak a helyszínen.
Tudom, hogy nem idevágó passzus, de azért had meséljem el, milyen is az ha szerelmes vagyok. Mesélhettem volna később is, de most jutott az eszembe.
Ez abban a korszakomban történt, amikor megárvultam, és a Csizma barátommal elvertük az örökségemet a befektetési jelleggel bíró félkarú rabló elnevezésű játékgépen. Mivel már napok óta nem volt mit ennünk, és ez a csavargó élet szépségeinek egyike, arra a következtetésre jutottunk, hogy beállunk melózni valahová. A helyi egyetem éppen karbantartókat keresett, és mi azonnal meg is pályáztuk, de mivel semmilyen kézenfogható, szakképesítést igazoló okmánnyal nem rendelkeztünk (és ez a mai napig változatlan az életünkben), azonnal el is tanácsoltak mindkettőnket. Kifele menet azért még sikerült a szendvicsautomatát megfejnünk két egységcsomag erejéig, de már nem érkeztük a helyére visszaállítani, mert megjelent a gondnok, és mivel mindkettőnknél erősebbnek bizonyult, hamar a padlóra kerültünk. Néhány perc leforgása alatt az igazgatói iroda előtt ültünk. Vannak, akik azt mondanák szerencsétlenségünkre, de én másként látom a dolgot. Ott ült velünk szemben a Nagy Ő is!
Szőke volt, kék szemű, bájos arcú teremtés, akihez foghatót még nemigen láttam addigi életem során. A gondnok idegesen járkált fel-alá a folyosón, mi pedig bambán ültünk a székeinkben, pontosan szemben a lánnyal.
-Aszalt Vöcsök vagyok. Utolsó éves doktorandus. -mutatkoztam be kellő udvariassággal.
-Aligél Abigél a nevem. Elsőéves vagyok. -nyújtotta a kezét, amelyet én egy moziban ellesett kézcsókkal illettem. -Nem is tudtam, hogy ide doktorandusok is járnak.
-Ó, hát csak úgy betévedtem ide, egy állásajánlat erejéig.
-Mint iskolaorvos?
-Mint karbantartó. -szólt közbe a Csizma.
-A barátom nem így értette. -hebegtem.
-De így értettem. Karbantartók lettünk volna. A szendvicsautomatát meg is javítottuk.
-Érdekes. Az eddig is működött. -töprengett az Aligél házaspár egyetemista leánya.
-Működött, de csak pénzért adott kaját. A mi fejlesztésünk eredményeként most már pénz nélkül is osztogatja az élelmiszert. -bizonygatta szakmai rátermettségét a Taknyos.
-Akkor ti most a fizetségre vártok, nemde?
-Valami olyasmi van kialakulóban, igen. -bólintottam. -Engedd meg, hogy bemutassam a barátomat, Taknyos Gumicsizmát.
-Szervusz.
-Szervusz. Melyik iskolában vagy te utolsó éves doktorandus? -tette fel a kérdést a szőkeség miután ismételten felém fordult.
-Az élet iskolájában. -mosolyogtam.
-Az más.
Az ajtó nyílt, s az igazgató titkárnője intett a lánynak, hogy bemehet. A gondnok megunta a várakozást és jelezte a nőnek, hogy fontos ügyben jött, majd nyomatékosításként ránk mutatott. Erre mi mosolyogtunk, mint a bikaborjú, mielőtt kasztrálnák.
-Az igazgató úr most nem ér rá. Kérem, várjanak türelemmel! -azzal becsukta az ajtót. A gondnok nem szólt semmit, csak egy idétlen morgásszerű hang hagyta el a száját, majd tovább folytatta a sétálást a folyosón.
A Csizma és én, szótlanul ültünk egymás mellett. Nem tudom mennyi idő telhetett el, csak a lány járt az eszemben. „-Bolond lennék, ha most kihagynám ezt a lehetőséget.” -tűnődtem hosszasan, amikor ismételten nyílt az ajtó és kilépett Ő. Egy papírfecnit csúsztatott az ingem zsebébe, rámmosolygott, majd sietve, kecses léptekkel távozott.
-Azért maga alá ne gyűrjön a romantika, koma! -rázott fel az álmodozásból Csizma. És az a baromarcú gondnok is, miközben a fülünket fogva betessékelt minket az igazgatói irodába.
-Mit követett el ez a két elvetemült diák? -érdeklődött az őszes halántékú pápaszemes ürge, akiről később kiderült, hogy az egyetem igazgatója.
-Feltörték a szendvicsautomatát. -vádolt be minket a gondterhes ábrázatú gondnok.
-Mi nem törtünk fel semmit sem. -állítottam. -És már régóta nem vagyunk diákok.
-Hát nem az élet iskolájába járunk? -töprengett kérdőn nézve rám a Taknyos.
-Csendesen! -intettem rendre.
-Csakugyan? -kérdezett vissza a pápaszemes, miközben fel sem nézett az asztalán heverő papírkupacból. -Tehát, ha nem ide járnak, mint diákok, mit tettek a szendvicsautomatával, uraim?
-Javítást végeztünk rajta. -folytatta a Taknyos.
-Javítást?
-Igen, kérem, javítást.
-Talán nem működött helyesen?
-Működni működött, de irreális körülmények között.
-Mi van? -hüppögött a gondnok.
-Működött, de hibásan. -ecsetelte a barátom tovább.
-Na és milyen meghibásodása volt? -kérdezősködött az igazgató, miközben kellő mértékű átéléssel firkálta az egyik papírlapot, és fél hangosan megjegyezte: -Jaj, édes fiam, ennyi baromságot összeírni?
-Mi nem írtunk semmit. -javítottam ki.
-Nem is magáról van szó! -nézett rám az ősz halántékú. -Tehát milyen meghibásodása volt a szendvicsautomatának?
-Pénzért adott kaját. -gyűrte a szájára a mondatot a Csizma.
-Mert az a dolga.
-De nem a mi esetünkben.
-Keményen büntesse meg őket, igazgató úr! -szipákolta az iskolaszolga, miközben az asztal mellé lépett.
-Milyen gyorsan tudsz futni? -súgtam a barátomnak, akinek felcsillantak a szemei, mivel szabaddá vált az ajtó, és lépéselőnyünk volt a gondnokkal szemben.
-Ha kell, nagyon gyorsan.
-Akkor puculás! -adtam ki az utasítást, melyet követően egy laza mozdulattal kifordultunk az ajtón, lefelé a lépcsőn, ki az iskola épületéből, két háztömböt megkerülve egészen kikötőig.
-Itt már megpihenhetünk. -lihegte a Taknyos. -Azt hiszem, nem követnek.

2

Szeret! Tuti, hogy szeret! Mélyen belevetettem magam a papírfecnibe, melyet a lány tett az ingem zsebébe. Mitagadás, módfelett csúnyán ír. Mégis, mi vagyok én, írásszakértő? Na mindegy, majdcsak kibetűzöm valahogy. Pedig fenemód kacskaringósak a betűi. Ráadásul külföldiül írta! Kész idegbaj! Hogyan nézhetett ki belőlem ekkora elmekapacitást, hogy az anyanyelvemen kívül beszélek mást is? Azt is alig tudtam elsajátítani, nemhogy valamilyen más nyelvet, főleg külföldit megtanuljak. A marhanyelv, az igen, enyhén füstölve, főtt burgonyával, azt megtanultam enni. Elkészíteni már nem. Dögöljek meg, de ebből a firkálmányból én nem betűzök ki semmit!
A Csizma verejtékező arcába néztem.
-Mi van? -érdeklődött. -Emészthetetlen a szerelmes levél?
-Olyan rondán ír, hogy egyszerűen kivesézhetetlenek a sorai.
-Na add ide csak! Nincs olyan írás, amelyet a Taknyos Gumicsizma ne tudna kibetűzni.
Hosszasan nézte. És csak nézte, nézte, nézte, amikor nagy dühösen megszólalt:
-A szemeidet hová tetted, cimbora? Fejjel lefelé tartottad az írást!
Kikaptam a kezéből.
-Mutasd! -elemezni kezdtem, és lám, tényleg fejjel lefelé tartottam. -Milyen igazad van Taknyos, ezt tényleg fordítva kell tartani!
-Mit ír? Már ha bátorkodhatom meginterjúvolni egy mondat erejéig a lovag urat?
-Este nyolckor vár rám a főtéri Dugattyús Csótánybogár elnevezésű kocsmában.
-Ez, már randi a javából.
-Nincs egy rongyom sem, amit felvegyek!
-Hagyd ezt a női dumát! Megszerezzük a cuccot, és némi pénzed is lesz. Végtére is nem kell mindjárt az első randin elvárni tőle, hogy mindent ő fizessen.
-És ha több pénze van, meg magára vállalja?
-Akkor ne ellenkezz, fizessen csak nyugodtan!
-Kösz!
-Szívesen, fiatal barátom.

3

A Dugattyús Csótánybogár elnevezésű kocsma előtt álltam. Szmokingban! Nem ám valamilyen ódivatú farmerkollekciót aggattam magamra, hanem szmokingot. A Csizma szerezte egy kaszinó parkolójából. Valami öreg úrféle kapott ott egy szívinfarktust amikor kiszállt az autójából, és míg élesztette őt a barátom, nemes egyszerűséggel kölcsönvette a cuccát, meg a pénztárcáját. Majd ha lesz időnk, holnap bevisszük neki a kórházba. Rendes emberek lennénk, vagy valami ehhez hasonló fajtájúak, nemdebár?
Egy csokor büdöskét is szedtem a temetőben a rendezett, és ápolt virágoskertből, amelyre azt mondta a Csizma, és elképzelhető, hogy igaza van, mert nagyságrenddel nagyobb élettapasztalattal bír, mint szerény személyem, hogy bizonyára nemesítenek errefele, mert minden egyes virágfajta apró kis parcellákba van ültetve, fa és kő ismertető táblák alá. Gondolom a nemesítők nevével.. Az enyémet például egy Vigyori Gyurma nevezetű pacák kísérletezte ki 1932 és 1987 között. Legalábbis a feliraton ez állt. Na nem éppen szószerint így, mert ott volt az „Itt nyugszik drága halottunk…” kifejezés is, de ez a helyes elmélkedésben egyikünk elmeállapotát sem tudta nagymértékben félrebefolyásolni. Ezt kellene mindenkinek tennie! Becsületes úton, virágot szedni. Nem pediglen lopni! Micsoda dolog ez kérem! Ezért van ilyen sok bűnöző a világon, mert nem veszik számításba ezt a lehetőséget. Csak mi. Bár a temetőgondnok szerint tolvajok vagyunk, és hogy nyomatékosabban fejezze ki magát, még a vadászpuskáját is előkereste. Felesleges volt, mert az adategyeztetést a hatósági szervekkel már nem volt időnk megvárni, lévén mindjárt nyolc óra, és nekem mennem kellett a randira. A Csizma arccsonton billentette a jóembert, aztán leléptünk.
Na szóval, állok a kocsma előtt, és vakarom a fejem, mert csűrdöngölőst járnak a tetvek, miközben eszik a korpát, meg a tűsarkú balettcipők szurkálják a fejbőrömet. Bemenni, vagy nem menni be? Mintha ezt, vagy egy ehhez hasonló szövegű színházi előadást már láttam volna a tévében. Rémlik. Mindegy. Tehát merengtem hosszasan, hogy bemenjek-e vagy sem, majd mégis úgy döntöttem, hogy lenyomom a kilincset, és belépek.
A szemközti asztalnál ült. Randirózsaszín blúzban, szűk, tesrefeszülő farmerben. Gyönyörű volt! Kedvesen rámmosolygott, és szelíden megkérdezte:
-Netán színházba megyünk?
-Hát, nem tudtam mire számítsak, és ezt vettem fel. Kicsit idétlennek érzem magam. -hebegtem.
-Nem baj. Nekem így is tetszel. Meghívsz egy italra?
-Na jó, az elsőt még én fizetem, de a többit majd te. -hagytam magam meggyőzni.
-Furcsa figura vagy te.
-Furcsa? Vajon miért?
-Mi nők oda vagyunk azért, ha a férfiak a tenyerükön hordoznak minket.
-Hány kiló vagy?
-Fontos ez?
-Igen, mert a karjaim nem bírnak olyan sokat.
-Nem szószerint értettem, csak úgy képletesen.
Nem tudom említettem-e már, hogy mivel magam sem lennék buta ember, még akkor sem, ha az esetek túlnyomó többségében buta arcot is vágok a dolgok elemzése közben, de ez a képletesen kifejezés rajtam is kifogott. Bizonyára valami előre betanult ködösítő ügyvédnyelvezet lehet.
-Oké! -nyugtáztam. -Akkor mit iszol?
Bár ne tettem volna fel ezt a kérdést! Ez a nő nem iszik, nem is sokat iszik, inkább úgy fogalmaznám meg, hogy ő maga a sivatag, mert bármilyen folyadék érinti az ajkát, az azonnal el is tűnik. Aznap este minden pénzét elitta az infarktusos öregembernek. Most magyarázzam, hogy miért nem mentünk be hozzá másnap a kórházba? Égett volna a bőr a képemen. Csak azért, mert mások hibájából kerültem ilyen helyzetbe, még nem vagyok köteles kockára tenni a becsületemet. Remélem együttérző ábrázatukkal osztják eme elképzelésemet…

4

Néhány hét múlva összeköltöztünk. Nekem tetszett. Délelőtt tanult, délután melózott egy áruházban, este meg széttette a lábait. Kegyetlenül élveztem. Sör mindennap volt a frigóban, így gyakorta vendégül tudtam látni a Csizma barátomat.
Egyik este, amikor hazaért, közölte:
-Ez így nem mehet tovább.
-Mi nem mehet tovább? -kérdeztem.
-Ami itt folyik.
-Mi folyik itt? -néztem bárgyún, mert tudtam, hogy egyetlen csapot sem hagytam nyitva. Csak emlékeznék rá, ha így lenne, nemdebár?
-Én tanulok, dolgozom, eltartalak téged, fizetem a rezsit, te meg csak naphosszat lődörögsz, bevétellel nem rendelkezel, egyfajta munkakerülőféle vagy. -vágta a képembe a szavait Abigél. Na nem kell szószerint érteni, csak képletesen, mert néhány napos elemzés után sikerült velem megértetnie, mit is jelent ez a szó. Ugye milyen gyors észjárású vagyok?
-Mindenkinek azt kell tennie, Szívem, amihez a legjobban ért. Én ehhez értek a legjobban.
-Az élősködéshez?
-Nem. Az alibi jellegű háztartásvezetés imitálásához, a szennyesruhák gúlába hajítgatásához, a sörpusztításhoz. Gondold csak el, mi történne, ha én, és a Csizma barátom nem innánk meg azt a rengeteg sört? Mind ránk romolna! Vagyis hasznos ember vagyok. Nemdebár?
Rámnézett, és sírni kezdett.
Az a ménkünagy romantika, amely belőlem árad, az ríkatta meg annyira. Milyen kár, hogy az élet volt annyira spórolós, hogy a versírás képességeit kihagyta a szervezetemből. Most ódát zengnék erről a szerelmi történetről.
Még kaptam két napot arra, hogy munkát találjak, de sehová sem kellettem, mint munkaerőn kívüli létszámkitevő. Mindenütt hajtós, munkaorientált emberekre volt szükség, amely szöges ellentéte az én emberi tulajdonságaimnak. Tehát nem lévén melóm, a kirekesztés érzését begybeszedve mennem kellett a szerelmemtől.
Hiába, a sors olykor nagyon kemény játékszabályokat ír.
Egyszer még találkoztunk, amikor már mint diplomás jogászdoktornőként védett egy állítólagos tolvajt a bíróságon, ahová engem is beidéztek, de csak szigorúan, mint tanút, mert ugyan megcsináltam néhány apró stiklit az életben, de azért bűnöző az nem vagyok. De nem ám! Ott említettem neki akkor, hogy újra kezdhetnénk, ha van kedve hozzá, mert hiányzik az az együttöltött néhány hét. Nem tudom, hogy milyen részidőt futnak az olimpiai távfutók, de én valószínű, hogy mindet vertem alapban, miközben menekültem Aligél Abigél elől.