Álomébredés

Álmodom… Te tárt karodba hívsz, ölel
megint a tiszta hang, az édes élet;
őzszemed s a kéz velem van, úgy emel,
hogy Santanát sikong a múlt, a képzet;
búg a bassz – kacérpiros parázs, a húr
így dübörgi nyurga ujjaid alatt,
vajfehér gitárod új kacajba fúl,
bár kopott a bund, lebont ezer falat.
S amint orgiába hullna mollra dúr,
már a régi filmszalag tovább szalad,
majd egy lágy futamra térve elcsitul…
az összhatás csak csalóka színdarab.
Zenészem int, szakadt szalag forog…
nyüszít a csönd, a hanghibás korong.

Ébredek. Sikoltanak virágaink,
sír a sziklarózsa, bánatot fakaszt.
Túl, a másik oldalon anyó köhint,
tehát való a béke, és nincs malaszt.
Talán csak álmaim szülötte voltál,
a képzelet fogant, s az átok éjjel…
de lám, tudattalan te mégis szólnál,
komoly vitába szállsz e tévedéssel.
Ég a tortagyertya, számolatlan áll,
már csak egy pilákol itt, a grániton;
vajfehér szavakba írt a rút halál,
mert örök nyaradba zárt a sírhalom.
Tudom, találkozunk, ha jó vagyok,
de még vigyáznak éber angyalok.

Képek – saját albumból