Egy eldugott kis helyen ülök,
hol barátságos és csendes a táj.
Ott, hol szívem, lelkem, s testem
mindig menedéket talál.
Csendben hallgatom, ahogy a lomb közt,
elsuhan egy kismadár,
s az egyik fa ágán látom,
fészkében párjára talál.
Boldogok. De miért ne lennének.
Hisz ott vannak egymásnak.
Bármi is történik, Ők mindig, mindenhol
egymásra találnak.
Az eldugott hely csendjét most
valami, valaki megzavarja.
Hallom csoszogó lépteit a csendben,
de arcát az éj sötétje belepte.
Tudni akarom, hogy ki lehet az!
Talál eljött értem a megváltó halál,
hisz mindig itt akartam meghalni.
Itt, hol szívem menedéket talál…
Megadtad nekem, hogy létezzem,
kérlek most add, hogy ne érezzem,
add, hogy csendesen bevégezzem!
Halálos kór marja testemet, lelkemet,
hiába harcoltam ellene eleget,
betegség visz el,öregség helyett.
De nem! Mégsem adhatom fel!
Van valaki, aki nem enged el,
harcol akkor is, ha mennem kell.
S bár újraforradt sebeket kaparok,
habzó szájjal idegen nyelven jajgatok,
Őmiatta küzdök, s csak azért is,
életben maradok.
5 hozzászólás
Harcolj, Attila! Szép, fájdalmas a versed!
Ne add fel, Attila, Őmiatta és Önmagadért!
üdv: wryan
Ez egy nagyon szép munka!
Az utolsó versszak méltón zárja gondolatokat. Nagyon érezni a feszültséget, szinte vibrál az egész vers. Én is csak azt mondom amit a többiek, harcolj olyan szenvedéllyel, amilyennel ezt a verset írtad!
Gratulálok: A.
Bár már régebbi versed,
Azért örökké tartson ez a küzdelmed…
Tetszett a versed!:)
Az utolsó versszakod nagyon átjött (Pély Barna:D).Tökéletes lezárása egy halált váró,de életszagú költeménynek.Gratula!