Mint ordas idők foglya,
fokozatosan halunk vissza az időbe!
Csillagokra vártán ordas falkák mocskai,
prédái lehetünk hamar,
ha árván kell hogy kuporogjunk
az ismeretlen jövőben!
Elmúlásunk törvényszerű!
Nem emelhet fel a boldog látomásig!
Rögeszménkké vált,
hogy a mindenség-szemek
csukott szirmokkal fogadnak,
s nem tehetjük boldoggá az angyalt,
ki hozzánk önszántából eljött!
– Odakint vacogva tudhatjuk, idióta
eszementek emelnek kiskátés birodalmakat,
s csöndet-rikoltó bársonyán félő,
elnémul szándékkal mibennünk
a költő, mert nem találhatott
biztos meghallgatásra!
Az ébrenlét titkos zátonyára
önzőn csakis megbántott
lelkeinket cipelhetjük;
elkurvult a jelenidőben
a felszabadított álom ezért gyanús!
Csillagok figyelő,
éber rácsán holló delel,
s te Űrbe-szédülve menekülnél
már a meztelen Őszinteségek
otthonába, ahol
a hűség igazsága
számít egyedül-valón! –
Zokogó szívünk egyszerre sír a csöndbe:
Vallat minket: “Hogy jutottunk idáig?!”
– Zsibbadt agyakban bálványkodó
pillanatokat szül a sok
ígérgetős példabeszéd!
Öngyilkos éjjelek zuhannak
a Hold tavába!
Nem nézhetünk múltunk
megtörtént honába vissza, mert
Lótként sóbálvánnyá dermedünk!
Önmagunkon mindig érezni fogjuk
a konc-szagot,
amit mohó, vad falkák bizton követnek!
Egy életen át mégse futhatunk!
Jázminillatú ölek, menedéket
kellene felkutatva megtalálni,
míg az Idő egyre szorít!
– Lecsupaszított, tört idollá vált
az adott szó, s már csupán
kóborolni tud;
önmagából kikelve,
mint egy álom!
Az őrködő fény is
káprázataink ósdi szobra!
1 hozzászólás
“Az ébrenlét titkos zátonyára
önzőn csakis megbántott
lelkeinket cipelhetjük;”
Az önző emberek mindig magukra maradnak.
Szeretettel: Rita 🙂