Drapéria

Csak nézem a színes és színtelen képeket,
hogyan sző nyolclábú fantáziám életet,
s a rideg valóság hogyan bomlasztja a szálat,
hogyan tépi fel a varratot a bukás és a bánat.

Az idő, mint varrónő, kijavítja a hibát,
rád telepszik, s hímezgeti lelked, bárhogy kiált.
Van, hogy szárnyakat köt, hogy a boldogságtól repülj,
de ha túl magasra törsz, aztán biztos alámerülsz.

Dübbensz a földön, s valami talpra rángat,
Marionett-bábuként kezded, majd leolvadnak a szálak.
S ha eljutsz oda, hogy csak az emlék tart életben,
a múlt színes drapériáját markolja két kezed,

majd kicsúszik lassan, megroggyan lábad,
a világ anyagán valaki elvarrja a szálat.