Feneketlen nagy mélységbe Hullok az örökös éjbe.
Annyi mindent megéltem amitől félni lehet…
Ne kelljen tetézni már gyötrelmes félelmeimet.
A szívem fölfohászkodik
lm lesben áll a kiszolgáltatottság
a megsemmisüléssel egyenlő ha nem
üthet vissza a meglett felnőtt?!
Gyötrelmes éjszakákon
a legbátrabbak is makogtak.
Ígéretek ügyében néhányszor
már becsaptak mégis megmaradok
naivan jóhiszemű kamasznak.
Tudom hogy a balekok,
lúzerek jobbak is lehetnének:
erre tettem föl örökké félős kis életemet.
S ahogy tenni kényszerít a jelen és jövendő élet.
S bár az Ember-állat sokszor önmagát
is meghazudtolva elárulja azáltal,
hogy alakoskodik, hazudozik,
gyalázkodik gaz-alávalón
– nem tudok belenyugodni
akármilyen biztos a halál.
A maradék-értelemhez kiáltok
bolondok aranyára nem lehet bízni a világot!
Kérném barátin
beszélgetve a bizonytalan Sorsot,
ha van s létezik:
küldjön valami titkos,
apokrif-jelet életembe,
amitől elviselhettőbbek a megviselt,
kolonc-hétköznapok is.
A sötétség tintába mártott vatta.
Az éj széttárt karokkal elzuhan tehetetlen.
Tűnődtem az imént,
s hirtelen ama gondoltam,
minden félelem önfertőzés,
semmi egyéb. De mégis.
Tudni csak azt szörnyű,
hogy elmúlhat a nagy Kaland: az ember.
Gyönyörű álmaimat keserűn emlegetem
reggel mivel, hogy csak egyszer élünk.
Nem tudtam megállítani a lezuhanó követ.
Olykor a szerelmesek
és a szomorúak szemében lakozom,
máskor elférek egyetlen forró szó mélyén;
én vagyok az előre nem látott hibapont;
a börtönablak előtt táncoló pillangó.
Jól volna felgyújtani
az agymosott agysejtekben
a kételkedés első moccanását,
radikális kérdőjeleit!