Állsz a tér közepén.
Nézed az emberek sokaságát,
ahogy mindenki tovarohan életén,
s nem veszi észre élete múlását.
Szürke, monoton hétköznapok.
Felkel, dolgozik, lefekszik,
s nem nézik, hogyan telnek az évszakok,
csak a pénz, s lelkük megnyugszik…
Óh, remélem, egyszer a fa tövében ülve nevethetek!
Látván a sok, semmibe menetelő hiábavaló lényt.
Mikor összeomlik kapzsi rendszeretek,
s nem lesz mit istenként imádni, mint a pénzt!
Ember, ki magad is a természet része vagy.
Hol hagytad a természetet?!
Mint hűtlen gyermek, ki mindenkit csak magára hagy.
Hova tűnt lelkedből a szeretet?!
Inkább figyeld egy kicsit a Hold váltakozását!
Tavasszal a rét csodás virágzását!
Gyermeked világra való rácsodálkozását!
S meglátod majd világod, s nem csak szürke mását!
2 hozzászólás
Jaj mindig úúúgy örülök az ilyen verseknek, én is hasonlóan állok a világhoz:D Bizony, észre kell venni a szépséget, ami a maga egyszerű nagyszerűségével szelíden bújik meg a mindennapjainkban:) Látom neked sem kell nagyító hozzá;)
Üdv: Á
Kedves Áfonya!
Az én nagyítóm a hitem, ami a természethez köt… S így szívemen viselem sorsát. Örülök, hogy tetszett!
Üdv.:
Serafis