Elnémultak
a soha ki nem mondott szavak,
elmaradtak
a soha meg nem ígért tettek,
elszaladtak
a soha sem volt boldog percek
itt maradtak
a választ nem kapott kérdések.
Elvittétek
az emberbe vetett hitemet,
elévültek
a fiatalságom tervei,
elgyengültek
a fiatal izmos karjaim
itt maradtak
egy ember elfeledt álmai.
Emlékezem
egy boldogtalan gyermekkorra,
emlékezem
a tiszavirágos Tiszára,
emlékezem
kanális két zsilipére
úgy vágyom, az
estike édes illatára.
Eltévedtem
valahol e modern életben,
elcsábított
a ragyogó fény csillogása,
elindultam
egy idegen magányos úton
ahol megöl
az emberi szeretet hiánya.
2 hozzászólás
Kedves Tóni!
Szebb napokat kívánok neked, szebb emlékeket. A civilizáció átka az elmagányosodás és a szeretet hiánya. Talán a túlhajszoltság és a sok stressz teszi ezt néha az emberekkel.
A meg nem értés, a sok nem érek már rá dolgom van. Reméljük lesz jobb is. Szépen írsz a Tiszáról érződik mennyire szereted.
Üdv: Ági
Kedves Ági!
Néha, ha akarod, ha nem, bekeveredik az emlékek közé olyan is, ami akkor, amikor megtörtént, nem is olyan szép volt, mint amilyennek ma látjuk. Az a jó az emlékekben, hogy az akkori fájdalmat nem érezzük, és sokszor nevetünk is az akkori kétségbeesésünkön.
A visszaemlékezés ezek szerin, már nem is fájdalom, hanem valamilyen megnyugtató sokszor belenyúgvó érzés, abban ami ma van.
Köszönöm, hogy olvastál és írtál is
ődv Tóni