Rég hallott hangok csendülnek.
Életem számos apró mozzanatát
Látom felvillanni, majd eltűnnek.
Hol szomorú, hol vidám, hol még szomorúbb,
Néha édes, néha fáj, néha még édesebb.
Nehéz, könnyű, majd még nehezebb az út,
Mely kézen fogva engem, idáig vezetett.
Sokáig ülök a furcsa félhomályban,
Életem filmje egyre csak pereg.
Testem ugyan itt van még a mában,
De lelkem már Föld s Ég között lebeg.
Vissza kéne jönni! – dacol velem testem,
Lelkem némán, vágyódva mosolyog.
Nincs miért maradnom már a jelenben,
Szívem lemondón ver még egy utolsót.
11 hozzászólás
Szia!
Szerintem maradj még…jó sokáig:-)))
Köszi! (Azt is, hogy elolvastad :))
kEDVES SZŐKE LÁNY ez még nem az utolsó. Verved nagyon szép, írj még sok ilyet. Gratulálok.
Köszönöm, hogy olvastad, és örülök, hogy tetszett.
Nagyon tetszik a versed, jó volt olvasni.
Örülök, hogy tetszett. 🙂
Ááááá, ekkora szívnek nem lehet lemondóan egy utolsót verni….
Szép vers lett, tetszik.
aLéb
Köszönöm aLéb! Örülök, hogy Neked is tetszett!
Nagyon szép vers ,tiszta ,igaz érzelemmel teli vers ,remélem még olvasok hozzá hasonlót ,gratulálok
Köszönöm az értékelést! 🙂 Nagyon jó érzés, hogy olyat tud az ember “alkotni”, mely azon túl, hogy kifejezi rejtett (vagy éppen nem rejtett) érzéseit, tetszésre talál az olvasók körében is.
Soha többé, csillagom, ne kelljen gondolnod erre, gyönyörűen megírtad!!
Szeretettel: Ági