Babonázó pillanatok között, mikor
megfeszült lelkembe szilánkos Akarat költözött,
múltamba még fogcsikorgatón egyre
visszahúznak hajszálgyökerei bukásomnak!
Végem-jósló szelek már jó előre közlekednek,
s nyughatatlan, folyvást tevékeny lelkem
a megváltó harmóniát csak nem lelheti!
Elszakadni a tudattól,
mely folyton megsemmisülni késztet, oly nehéz lehet!
Alkonyatok babonázó tűz-tengerében
kellett volna megcsókolni a Kedvest,
s egyetlen csillogó könnyben
az adakozó Mindenséget arany-szívének megvallani!
– Végső, zsongó sóhajok helyett
a szomorú mélaságban is, mikor tanulhatok,
majd örülni e kacifántos Létnek?!
Állongó önkívület sorsom is!
Széjjelszórom adakozó
szeretetem aprócska morzsáit!
S bizakodva tán még megfigyelném,
hogy Ki lenne az, ki méltón szívébe zár?
– Tán minden rejtély-kérdésre
én lehetek az egyedüli válasz?!
– Villanó varázslatként rezzennek felém
az éjsötét Kleopátra-pillák, s röppenő örömök
hamarabb illannak,
de létezhet még a Boldogság,
ha lehet őszinte Szívsajgás!
Kis érintésekben is elvérezhet a gyilkos Valóság!
Romantikák cirógatása nélkül e földi Lét lakhatatlan!
Röpke porszem-Lét belereszket bordasajgásaimba:
Kezdet s Vég is egyetlen jelentős szívdobbanásban sűrűsödik!
– Rémüldözve kell, hogy szétnézzek
e megzápult Világban; véletlen s szükségszerűség,
mint egy csalfa ajándék, kísértet-utakra terelget!
Végső kiáltásomat kinek suttoghatom?!
Kiterített porszem lehetek csupán egy néma ravatalon!
– Kiszakadva az Idő méhiből hamar belehullok
az ásító Semmibe!
Tán végleg ki kellene mondanom önmagam?!
1 hozzászólás
“Tán végleg ki kellene mondanom önmagam?!”
Ha megkönnyebbülsz tőle, akkor igen. Egyébként mindannyian porszemek leszünk, akár nagyok voltunk, akár kicsik.
Szeretettel: Rita 🙂