Fent, a hegyen állok, és szétnézek a tájon.
Érzem, hogy kettészakadt egy szép magyar álom.
Az egyik fele az élők sorába taszít,
A másik fele örökre búsan elszakít.
Te, ki fegyvertelenül ott álltál a téren,
Hogy magyar szavad a zivatarban is éljen,
Mikor kiütött fél szemed véres gödrén át
Mindenkinél jobban láttad Isten országát.
A bocskoros paraszt csonttörő szerszáma
Nem ojtott lakatot csendesen vádló szádra,
Isten keze szállta meg szétzúzott kezedet,
És felemeltél hozzá egy eltaposott népet.
Fent a hegyen állok, és szétnézek a tájon,
És kiáltásom hallatszik a zengő hágón.
Isten! Veszélybe került a szép magyar írás,
Mert nem taníthat minket többet Sütő András.
/Budapest, 2006. október 7./
6 hozzászólás
Nagyon tetszik, nagyon érdekes! Nagyon érdekes, ahogy az utolsó versszak az első ismétlésével kezdődik, majd a legutolsó sor utolsó két szava, Sütő András neve értelmet ad az egésznek, a felvillanás megvilágítja a korábbi sorokat is. Érezhető rajta a fájdalom. Nagyon szép!
Köszönöm, hogy elolvastad, és ilyen szépen értelmezted is.
Nagyon sajnálom Őt. Szeretem a drámáit.
Igazán szép búcsúztatót írtál Sütú Andrásnak, akinek igazán értékes írásai vannak. Te ismered Erdélyt? Versedből olyasmit olvastam ki.
Gratulálok.
Gyönyörű sorok, bár olvashatná…. csodálatos megemlékezés ez!
Gyönyörű és megható, és köszönöm ,hogy olvashattam ,engem mélyen meghatott mivel én erdély vagyok de azt hiszem ezt mindenkire el lehet mondani aki elolvasta mert gyönyörűszép.
Nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastátok ezt a versemet.