Lady Williams balladája

Ott,hol gyilkos szél csak ritkán fújdogál,
S víz tükrén napfény gyakran táncikál,
Megbűvölve égi lények álmait,
S eltitkolva szerelmesek vágyait,
Sirálycsapat útját untig követve,
Sós permet szállong fellegekbe
Éji csillagvirágot megöntözve
-Régi vár tünik figyelő szemekbe.
Ott hol az Északi-tenger árja dúl,
Sziklaormon ősi kastély tornyosul.

Büszke tornyok,magasak,mind szürke már,
Falak repedését moha szövi át
S penész zöld ruháját öltik magukra
Múló nemesség árnyával dacolva.
Mikép anyjába kapaszkodik a gyermek,
Ha új embert lát körüle,idegent,
Úgy simul szép kor utolsó emléke
Csiszolt kőtömbök fénylése helyébe,
S néz ki mindennap a festett ablakon,
Gyötört úrnője,Williams nagyasszony.

Más idők jártak erre hajdanán,
Zajos vidámság s mennyi fényes bál!
Annyi, hogy az ember nem telt belé
De máris újabb vette kezdetét.
Verődött nagy társasági élet,
Egymást üdvözölték a vendégek,
Nyomát sem látták búnak vagy bajank,
Istenem,be rég volt az a hajdan!
Most unt hollócsapat köröz némán,
Bús bástyákon károgva ül néhány.

Síri csend telpszik a szobákra,
Székre,szőnyegre,asztalra,ágyra,
Folyosókon árnykép suhan tova,
Padlón puha topán talpa koppan.
"Jaj…" elfúló sóhaj zaja remeg,
Bús bánattal telik meg a terem.
Újabb szelíd "jaj",aztán metsző csend,
Ájultan dől el Lady Williams;
A szobában sápadt holdfény pásztáz,
Mosolyog az özvegy feldúlt álmán.

Így megy ez nap mint nap,lassan egy éve,
Egyszer fordult a borongós Ősz Télbe,
S egyszer törte meg jég hatalmát Tavasz,
Miből most a Nyár gyermekkacajt fakaszt,
Azóta,hogy a tragédia történt
S állnak a tornyok védelmező őrként.
Két héttel később már nem volt a várban
Inasok s szolgák serege, csak hárman:
Az öreg dajka Nelli,s a kertész John,
Végezetül pedig Williams asszony.

De bősz dühe ma újult erővel kél,
Fájó bánat rút kínnal egy testvér
S arcmosókönnyzuhatagon keresztül,
Zokogva érzi magában legbelül:
Mi elmúlt,elmúlt,vissza sohasem tér
A tiszta lélek is csak egyszer fehér
Majd színlelt öröm piszkítja sötétre,
Vagy őrült harag szabdalja felére,
Míg nem marad más csak a tátongó magány;
Ily sorsra jutott Lady Williams tán.

Tébolyultként rohan keresztül-kasul
A kastély termein,miközben vadul
Sikoltoz "Henry", s egy festményre mered,
Hálatelt arccal hívő imát rebeg,
Lelke kínjára megbékülést keres.
Csak néz a férfi szemébe mereven,
Az imádott mily kedvesen mosolyog!
Ám ekkor elűzött emlék sompolyog
Elő bensőjéből,szíve zaklatott,
Igen emlékszik:férje hazudott!

Hisz nem megígérte szép őszi napon,
Mikor eskető ruha volt a papon
S kezük vadvirágként fonódott össze,
Hogy életük örökre egybekösse
A szenvedélyes,gyönyörű szerelem,
A pírba burkolt, esdeklő szeretet,
Rózsafa színes virágai alatt
Nem megígérte:végig vele marad
Míg eltelnek a hosszú boldog évek?
"Óh,legdrágább Henrym,nem megígérted?"

"Nem,nem lehet" zokogja keservesen,
De lába már a földbe gyökerezett,
Arcára kiült a torzult borzalom,
Mert más kép is lóg a fehér falakon.
Közelebb lép,hideg keze megremeg,
Végigsimítja a barna keretet,
Gyönge szíve,mely egy éve megszakadt,
Hangos reccsenéssel újból szétszakadt,
S hulló könnycseppek homályos fényén át
Vágyón nézi magzatjai portréját.

Bájos fiúgyermek ül füves réten,
Aprócska kishúgát tartja ölében,
Elbűvölő,derűs,védtelen lelkek;
Már csak emlékek Lady Williamsnak.
"Henry" suttogja fiacskáját látva,
Kit élőként vigyáz nyugtalan álma,
"Catherine"dadogja lányát nézve,
Hiába:családja halott egy éve.
Fia,lánya,férje-végleg elhagyták,
Szebb helyen hallgatják angyal dallamát.

Haját tépve menekül szobájába,
Könnyezve borul kemény párnájára.
Ding-dong,nyolcat üt az óra,
Gyertyaláng árnya vetül az ajtóra.
"Nelli" kiált a fiatal,vékony hang
"Nelli jöjj kérlek!Siess!Be lassú vagy!
Sietve ront be az ősz hajú asszony
"Már itt is vagyok úrnő parancsoljon!"
"Kedves dadus segíts,készíts frizurát,
És add rám gyorsan az ezüstös ruhám!"

A csillogó haj kontyba rendeződik,
Kék selyemruha hullámként redőzik,
Bár nem érti Nelli:minek cicoma,
Örül a szíve:ez az ő asszonya.
"Alszanak már a gyerekek Nelli?
Mily édes volt ma a kis Catherine
S Henry-mondd hát nem tündérien drága,
Ahogy Henry papája jöttét várja?
Tényleg,vajon mikor jön haza férjem?
Itt kellett volna lennie már délben."

Iszonyodva tekint reá a dajka,
Kereszteket vet két térdre borulva,
Kirázza a hideg,többet nem remél,
Látja:asszonya elvesztette eszét.
"Jöjjön asszonyom,,üljön ide kérem,
Valami rosszat muszáj elmesélnem"
"De a gyerekek biznyára várnak,
Előtte megyek szólok Elizának,
Üzenje meg neki:siet a mama"
Feleli türelmesen az ifjú anya.

"Eliza nincs itt,elment egy éve,
Ahogy az összes többi cselédje;
Aszonyom:nem emlékszikmi történt
Miért vonult magányába önként?
Elsápad Lady Williams arca,
Felrémlik benne múltja egy napja,
Kint féktelen égiháború dúl,
Felhők tartalma ereszre zúdúl,
Fekete égen hófehér csapás,
Fájdalom sújt egy elkínzott anyát.

Kilencet kondul az óra-késő
Egyetlen menekvés van a lépcső,
Mely pókháló-barlangként vezet fel,
Dohos,nyirkos,elhagyott terembe.
S hogy feloson,félve de sebesen
Rádöbben:nincs számára kegyelem;
Hát kitárja a szoba ablakát
Lenéz s mit lát?Családja sírhantját.
Nagyot síkolt,fut előre vakon,
Moosollyal ugrik ki az ablakon!

Hallja a dajka asszonya sikolyát,
Kínpadként üt szívére a borzadály.
A kisgyermekek halálos kórt kaptak,
Gyógyszerért indult városba az apa,
Nem bízta szolgákra magjai létét,
Szülői szeretet okozta vesztét.
Megölte orvul egy banditacsapat,
Gyermekei is még aznap meghaltak.
Három domb fedi most csontvázaikat,
"Kívánok nyugtot béke poraira."

Most zuhan a mélybe tehetetlenül,
Fájó szíve végfohászra nej hevül.
Derűvel szívén gondol a jövőre,
Egybeforr lelke férjével örökre.
Fülében gyermekei kacaja cseng,
Tudja:családja várja odalent.
Utolsó lélegzet,aztán végtelen csend,
A test földet ér,a lélek felrebben
Oda hol várja családja s nyugalom:
A boldogság ára mindig fájdalom.