Ó, hányszor köszönt már el úgy a nap,
hogy mást nem, csak aludni kívántam,
elbújva valami örök lázban,
mint ki néma és minden rosszra vak.
És hányszor átkoztam az ébredést,
mi rám kiabálta a tegnapot.
Pedig az is csak szépet álmodott,
nem bajt és bánatot, mi felemészt.
Ma, ha rám tör a „mindennek vége”,
tollat ragad bennem a képzelet.
Mikor más nem, a betűk értenek,
velük nem riaszt a holnap réme.
Majd ha az ajtót magamra zárom,
ahogy silány verset a fiókba,
és már se rút, se szép nem bír szóra,
majd akkor huny ki az én világom.
4 hozzászólás
Kedves Netelka!
Hányszor éreztem én is így! 🙁 Remekül megfogalmaztad ezt az fojtó, feloldásért kiáltó érzést! Gratulálok!
Üdv: Ria
Kedves Netelka az még odább van, addig további szép versírást kívánok. Gratulálok. 🙂
Nagyon köszönöm, kedves wryan!
Kedves György, remélem – és köszönöm 🙂