Arca szivárvány, szellemét megidézem,
őskorokból felrémlik, akár egy gólem,
ajkán fél mosollyal, izzadó aszfalton,
cédrus lábát nyújtja, kényeskedve, túlzón.
Hajában szélfi játszik tündérdallamot,
vonásaira tél, fagybíbort faragott.
Súgva kíséri évszázados fa árnya,
kék szemében ködös vándorlások álma.
Kezében ragyogva él a tavalyi csend,
délibábként, napcsókos gyümölcsöskert,
hűsölő őzek, csintalan patak medre,
öreg paraszton hímzéstől díszes mente.
Fülében visszhangzik a bárány bégetés,
szemében mocsárban fészkelő lidérc fény.
Érzi beteg apám csendes kívánságát,
a haldokló szemébe vetíti vágyát.
4 hozzászólás
Az utolsó soraid nagyot ütöttek, egyfajta felébredés a melankóliából, éppen ezért tetszett, még akkor is, ha szomorkás a vége. Gratulációm.
Zsu
Fájdalmasan szép a versed. Gratulálok!
Szeretettel:Selanne
Szép! (az utolsó vszk üt és fáj…)
Szeretettel: Évi
Kedves Boszika!
Ha volna kedvem "tréfásra" venni a szavaimat azt mondanám "boszorkányos" volt…Ahogy a szavakat, a jelzőket, a hangulatfestő mondatokat leírtad….kiírtad magadból…nemcsak minőségileg fantasztikus a versed, hanem az egésznek a hangulati kisugárzása is, olyan igazi fikció. …és valóban az utolsó két sor nagyon "ütős"… döbbenetesen zárja le a vers teljes mondandóját!
Köszönöm, hogy közzétetted! Szeretettel: Rudy