Amikor egy álmos reggelen,
a falitükörben a Te arcod láttam;
leesett az állam…
…képed lassan alakult át az enyémbe…
Nem kéne! Nem kéne,
hogy emlékeimbe visszatérj!
Vagy ha mégis, szellemed
hozzon egy bugyorban meleget!
S este, az óriásira nőtt ágyban,
(mikor átdugom hűlt helyedre a lábam)
majd felmelegít, s nem reszketek…
10 hozzászólás
Jaj, de kedves emlékkép, a lábikó ahogy átcsúszik.. szomorkás, mégis kedves, bugyorban ott a melegség…ez a meghitt felejtés nekem most nagyon tetszett:) Még egy ilyen fájó érzést is mily optimistán tudsz ábrázolni, úgy hogy benne van a bánat is…elképesztő!
Nagyon – nagyon jóóóóó!
Gratulálok kedves Gyömbér!
Még mindig a kockás takaró hatása alatt vagyok, de megpróbálok fölé kerülni 🙂
Ez is jó, hát persze… mi más lenne 🙂
Szia!
Nagyon jó, csak dicsérni tudlak.
Maristi
Nagyon jó képek! Csatlakozom az előttem szólókhoz.
Köszönöm Nektek!
Szia!
Mit tehetnék én hozzá még? Társaink szinte mindent leírtak már neked. Csak csodálni tudom én is művészetedet. Jobbnál jobb versekkel kényeztetsz minket.
Nekem a humor miatt is közel áll a szívemhez, no és az optimizmus!
SZUPER!
:-)))
Mintha a Kockás takaró folytatása lenne,
mármint az emlékképek miatt.
Egyébként ez is fantasztikus!
Félix, ez a Kockás takaró folytatása…ráéreztél…
Köszönöm, hogy olvastad!
Köszönöm, hogy olvastad arthur!
Nagyon aranyos, nem mindennapi vers:)) Tetszett.
Üdv. Nárcisz