Rettentő erőként marja szívünket a kétség,
mond hová tünt belőlünk ész, értelem, szépség?
Önjelölt okosok, kik köztünk lábujjhegyen jártok,
hiszitek az igazatok, megváltjátok a világot.
Facsarjátok lelkünket, rátok nézni méreg,
Hallgatni a szavatokra, sötét színű végzet.
Mi mégis csendben nyeljük vívódásunk könnyét,
Néma óriások között ugatnak a törpék.
6 hozzászólás
Direkte idejövök erre a jó címre egy félig kész hozzászólással, erre az utolsó sorban lelövöd a poént!
A vers pedig szuper!
:-)))
Szia leslie!
Lehet, hogy tévedek, de azt hiszem, hogy hasonló gondolatok foglalkoztatnak/ foglalkoztattak (2006/2007) minket… 🙂
Nagyon tetszenek a szavaid! (Csak csendben mondom, hogy vannak olyan “kis gonosz törpék”, akik tudják, hogy nincs igazuk, és mégis…)
Szeretettel: Gyömbér
Hú, remek befejezés, hatalmasat húztál vele a versen! Gratulálok! (A “mondd” felszólító módban van, így két “d”, azt mindenképpen javítsd.) Neti
Bravo!!! Nagyon időszerű. És tényleg remek lett.
meglepő és megdöbbentő leírva így az igazság és olyan, egyszerű, pedig nem az,…hú,ezt most jól megmondtam. Igényes,ötletes szavak, a megközelítés. Gratulálok.
üdv, eszkimo.
Nagyon belenyúltál a közepébe. Mennyire találó. Szuper lett. Az utolsó sor a pont az “í”-re. Csúcs. Üdv Era
sziasztok!
köszi mindekinek az olvasást és hsz-t!
üdv leslie