Reggel feküdtem magzatpózban.
Hol a helyem e puhított Iszonyban?!
,,Magad is bátran felakaszthatod!”
– biztat nyakamban a lúzer-tábla.
Ha visszakaphatnám az eltékozolt
drága Időt, melyből sosem volt túl sok
kivallanám barátin azokat,
akikhez valóban volt még közöm!
Mert valahogy minden
és mindenki idegenné lett:
a tárgyak, arcok, mozdulatok, köztes,
formális-felszínes gesztusok.
Már nem lehet csak úgy megbízni akárkiben,
mint hajdanán.
Mintha becsomagolna
egy alufólia-szkafanderbe egy benső,
lappangó biztonság-érzés:
,,Vigyázz, mert egyedül csak
önmagadra lehetsz utalva!” – feleli.
Már végletesen kiábrándító,
ha az ember egyszerűen eladja,
kiárusítja önmagát, mert kell a rusnya pénz,
mint afféle mindennapi megélhetés.
A gyilkos, karrierista ambiciók lassacskán
felőrlik az Egész értelmeit is.
S mérgezőbbé válik a vadbunkó idiotizmus,
mint egyfajta köztes popkultúralizmus rákfenéje.
Sokan élünk itt, és a terek most összeérnek.
Kalandorokkal és acsarkodókkal,
még álmukban is kilátszik az agyaruk,
akik messzebb képtelenek látni,
fékevesztett nyargalászók,
kacagányos vágykufárok,
pacalszagú pöffeszkedők
és mézes szájú próféták rángatják
egymást dobálják sárral toporgásukért.
A zsarnokság vigyora kérgesedik a plakátokon.
Mintha két köztes szerencse
közül lehetne csupán választani:
vagy a szerencse az, mely felvet
,,egyeseket” túlzottan, vagy
a balsors taszít le ,,sokakat” azonnal.
Mostan rabság és szabadság
felváltva törnek egymás ellen;
Hol ennek, hol annak
kapaszkodik háta mögé a diadal.
Senki sem tudhatja valóban ki lesz
a győztes, ki maradhat talpon?!
Még a jószerencse is rendre elpártolt tőlem.