Randevú

Kacsint egy rím, a szeme se áll jól,
betűről betűre kezd ki velem a vers.
Egy jóképű ritmus belém karol,
stílusa otromba, mondhatni kissé nyers.

Ácsi, ne ronts ajtóstul a házba!
– kiáltok rá, de már elkapta a gépszíj.
Múzsám ölel, csókra áll a szája,
„Jól van már, én is szeretlek, csak ne szoríjj!”

Rohan a tollam, szonettet becéz,
ám hiába, az most épp nem áll kötélnek.
De minden szó édes, akár a méz,
legyen költemény vagy ócska fűzfaének.

Randevúra hívnak a szótagok,
lábam elé térdel egy sármos gondolat.
Most itt állok, és zavarban vagyok –
s míg kéretem magam, az ihlet elszalad.

2006. július 4.