Inkább már szándékosan eltitkolom
a sehonnai, bitang-gaz Világ
elől micsoda száműzött
sors-üldözött szökevény vagyok,
mintha nem történt volna
semmi más csak egy magára
ítélt ember megpróbált volna boldogulni,
ám segítséget sosem talált.
Hol maradtam el vajon a virrasztók,
kik éjszakákra tán éppen
úgy figyelmeztetik az élőket,
akárcsak a nappalok őr-lángjaira?!
Nyílt-beszédekre még így is
egyre ritkábban nyílik a száj.
Pedig még mindig nem értem a gyökvonást,
se a kibírhatatlan hatványozást,
s mert mindent s mindenkit a Pénz ural
– úgy tűnik -, az egyetlen fokmérő,
pedig hogy elszállt immáron negyven évem is.
Felelnem illett volna nyers kamasz-röhejben:
,,Kedves Tanár Úr!
Az Élethez a túlélés szabályaira van szükség,
s nem csupán logikai képletekre!”
– Úgy tűnt örökös bukásamból
maradandó várakat akart rakatni
a Forest Gump-öntudat.
Minden esetben elmulasztott,
lekésett lehetőségek felé futottam,
míg az érkezési oldalon
nem találtam senkit, aki várakozna rám.
A képtelennek látszó helyzetek – félő -,
sosem teremthetnek azonosságot
sem velem sem az illetővel,
aki most még úgy hiszi
a problémák rendezhetőek.
Újabb Miss Balaton,
s benne álomszép Hölgyek!
Kötve hiszem, hogy a sok fölösleges
látszat-külsőségekben
akár még megláthatná bárki is
a mélyen elrejtező Embert?!
De istenigazán az embernek
valóságosan is megfájdul a kobakja,
mégha algopirint is rágcsál hozzá,
akár a cukorkát.
Mindennap rájövök a Valós-Valótlan
közötti vékony,
ám annál élesebb párhuzamra,
hogy nem ártana másként,
máshogyan élnem,
mint a jelenlegi
szabálykövető alternatívák összessége.
Otthontalan lennék Lelkemben?!
Hangzavart teremt
a mindennapi lótás-futás,
ideg-pusztító strapa,
magasvérnyomással egybeszőtt
kíméletlen pokol-tachycardia!