Lelked csendjén felpeng a húr,
a szóba szövetett remény,
idők öröklött álmain
szállnál tova mint tünemény,
mint sóhajtás, mikor lehull
az alkony bíborló neszén,
partok reszketeg árnyain,
amit a szél lehoz elém.
Mikor majd a csend ölel át
csillag szülte éji távolt,
harmat lehelte perceken,
mit a messzeség átkarolt.
Mikor a remények egén
szótalanul száll át a múlt,
s intelmein majd ott felzeng
szavad, mi szívemhez simul.
2 hozzászólás
Kedves Zoltán!
Szépen lágyan ring a versed… Köszönöm az élményt!
Szeretettel: gleam
Kedves gleam!
Köszönöm, hogy olvastad versemet s írtál hozzá!
Üdvözlettel köszönve látogatásodat s fáradozásodat
mit értem is teszel kedves szavaiddal!
Zoltán Kaposvárról 🙂