hajam hófehér lett,
kezem reszkető,
sűrű ráncokkal szelt.
Megfáradt szó pihen halkan ajkamon,
nincs már értelme kiáltani,
időm letelt.
Hol van már a remény,
a lehetőség a szépre, jóra?
Elment, szinte futva menekült.
Hiába vártam a bűvös szóra,
maradt a csend,
és én egyedül.
Lábaim bottal járnak,
ritkán kelnek útra,
kedvenc helyük a régi hintaszék,
szemeim már csak segítséggel látnak,
eljárt az idő felettük már rég.
Olyan, mintha tegnap lett volna…
a küszködés, kín, szenvedés,
mintha az élet szándékosan tolna,
taszítana engem a halál felé.
Ez lett a sorsom,
el kell fogadni.
Nincs értelme küzdeni folyton,
bele kell nyugodni.
Az élet már csak ilyen,
valakinek több jut,
míg másnak kevesebb."
– így szólt a lélek,
majd az irányítást átvette a test.
Felállt, rendbe szedte magát,
s reggel lévén munkába ment.
8 hozzászólás
Nagyon jó, megmosolyogtató a csattanó. Valami egészen mást vártam.:)
“nincs már értelme kiáltani,
időm letelt.”szerintem ez a két sor, nagyon jó!
gartulálok!!
Szia Mariann!
Tűnődünk dolgokon
míg nem az élet,
bármilyen rossz is
mégiscsak szép lesz.
Jó a téma, jó a vége!
Nagyon szép az egész!
Kedves Colhicum, Daisy és Félix!
Köszönöm a hozzászólásaitokat! Örülök, hogy tetszett Nektek. (Próbálok igyekezni… :))
Üdv.: Mariann
Szia Mariann!
A próbálkozásod igen jól sikerült, sőt, ezt nem hívnám a helyedben annak. Igyekezet? A legjobb hajtóerő. Tényleg meghökkentő a fordulat a végén.
Üdv.
Szia artur!
Neked is köszönet!
Üdv.: Mariann
Szia! Én sem erre számítottam a végén, de nagyon jó kis csattanója van! Tetszett!
Köszönöm, hogy olvasod a verseimet, külön öröm számomra, hogy tetszenek is.
Üdv.: Mariann