Üldögélni csendben

Szagot fogott az esti szél,
halak csókjának bűzédes illatát.
Vállon veregetett, galléromnál fogva
vonszolt fel a gáton,
nem érdekelte, hogy már régen
az őrültség vihartáncát járom.
Életem országútján
útszéli pihenő,
fejem hajbókolva
fáradtan igenlő,
jó lenne már végre csak
üldögélni csendben.

Leülök a padra, a nap
sem kopogtat be
szemem vékony redőnyén,
felhők mögött alszik
a gyermekkori barát,
a játékos verőfény.
Harmattal átitatott
szalmatető alatt
hunyorogva figyelem
a bóbiskoló tavat.
Csobb.
Méretes ponty
forgolódott pont,
álmosan fordulva
másik oldalára,
néma köszöntésre
nyílott a szája.
Üdvözlése apró
fodrokat küldött,
s ha a tó végtelen,
parttalan lenne,
nem halna el
egy fodor sem benne,
örök körforgásban
szállna a sóhaj…
Ó, jaj,
be más gondtalan
lenne az öröklét,
nem holmi gépezet,
mely lomhán zörög szét.
Csillogó kristálygömbök
hullámfodrok hátán,
felette örömhíd,
sóhajból márvány.
Csermelytó színén
pisztrángra leltem…
S jó itt csak így
üldögélni csendben.

Újabb csobbanásra
rezgett meg redőnyöm,
a pihenő-versenyben
elveszett előnyöm.
Stég vékony deszkája
nyikordult egyet,
s fülemen át szememet
csiklandozta, hogy
ingereket szedjek.
Szákmány a szákban,
csali a szákban,
kukoricázik velük a sors,
lehetsz nagyobb hal,
erősebb, gyors,
átdöfi ajkad
az édes csemege…
Előtte szíved a
vágytól remeg-e?
Libabőrös lettem
a pikkelyes láttán:
Vajon menekülnék
félszegen, gyáván?
Ha előttem nyílna
végzetes nyeremény,
oroszláncsapdán
zöldellő vetemény,
bátorság próbáján
biztos elnyerem én?
Vagy csak azt teszem,
mit eddig is tettem?
Üldögélni gyáván…
üldögélni csendben?