Magam köré végtelen vonalat húzok.
Piros cowboykalapban képregényt bújok.
Követ töltök csúzlimba; az ellenségnek.
Az én világomba nem folyhat be élet.
Mesefigurás órám hangosat kattan.
Egy kéz a semmiből; kulcscsomót kaptam.
De anya bejöhet…
betakar, megölel.
Muszáj elindulnom.
Mindent meg kell tudnom.
De anya…
Elhagylak.
Hosszú
az u-
tam.
ahh…
4 hozzászólás
Érdekes formát és érdekes témát választottál. Végül is el akarsz menni onnan, ahol vagy, ahol "anya bejöhet… betakar, megölel" mennél a felnőtt utadra, de ahh… (el kell ugyan válni, de valahogy mégsem esik ez jól).
Én így értelmeztem a versedet.
Könnyű, kedvesen megfogalmazot búcsú!
Szeretettel: Kata
köszönöm szépen a hozzászólást, valóban búcsú; a gyerekkortól, az anyai szeretettől. az egyetem a felnőtté válás küszöbje.
=)
Én úgy érzem sosem leszek felnőtt… De nem tűnik annyira fájdalmasnak ez a búcsú…
kedves Gabi barátom!
mondod te, akinek lételeme a szenvedés=D! a búcsú olyan, amilyennek érzed… fáj vagy nem fáj, valami véget ér.