Mögöttem már a kezdődő Nyár vázlatai
látszódnak a smaragd-szín fákon.
Hordozom mellem ősbarlangjában
az atombomba-ketyegő percet,
mely talán az utolsó ítélettel lehet egyenlő.
Látomások fény-csírái fakodnak bennem,
s még mindig alig érthetem,
hogy átutazó törzsutas-vendég
lehettem itt e földtekén,
vagy csupán megtűrt Idegen?!
Akár testekben erek térképe
s rajta úgy fut keresztül-kasul
a bizonytalanított Sors,
melyet nem ismerhet senki.
Kiürült már az életem,
mint a veder, rájárt a szomjas idő.
Messzire menni űz a világ törvénye,
akár a legtöbb nyughatatlan vándort,
ki még nem tudhatja hol, merre – de nagy,
távoli útra indul egymaga.
Milyen hirtelen fakad ki
szemembn az árvaság rettenetes magánya.
A Lét a végtelen Időben tán nem több,
mint aki föltekint
a mindennapok szarkasztikus tényeire.
aztán lebukik szakadékok megásott pöcegödreibe.
Gond nélkül zuhannék most a sugárzásba.
Tudhatom: tán úgy kellene élnem itt,
a a gondtalanság játékszerének,
kamaszképű kölyöknek,
akit nem rémisztget a Lét
elviselhetetlen könnyelműsége
– csak túlélve a magányt,
a lélek szakadékát egymagam.
Megeszik inkább a lényeget,
hiszen tudhatják a belek tekergőző,
kígyózó alagútjain előbb-utóbb
másként távozik majd,
mint ami elsőre belekerült.
Mintha egyre többen
inkább tárgya-kupacok szeméthegyei
között kapirgálnák az értéktelen Dáriusz-kincseket,
hiszen nem láthatnak az orruknál tovább.
Nem akarják észre venni a másikat sem!
Tudhatom: hiába hallgatok fehér hallgatással.
Az éhes kíváncsiaknak mindig naiv,
manipulálható, örök látványosság
maradhat mindennapok
ötperc-hírneves dáridózó, felszínes látszata.