Browsing: költemény
Feneketlen nagy mélységbe Hullok az örökös éjbe. Annyi mindent megéltem amitől félni…
Elveszett az Ember: A szív a bőr határai között lázong üvölt, mert mást aligha tehet…
Mint, aki titokban mániákusan tart a végső elmúlástól. Hosszú, bejárhatatlan távokban az ember…
Az otthontalan marakodásban a megtévesztve manipulált Ember hamarján elszivárog…
Mint, aki sejti, bölcsebb a betűknél, kútba épített toronyból leugrik, hisz rég megutálta…
Reggel feküdtem magzatpózban. Hol a helyem e puhított Iszonyban?! ,,Magad is bátran…
Milyen termékeny nyugalom. Talán a halhatatlan beteljesülés ideje, azért ilyen megelégedett.
Hajnali három; egyszerűen felkelsz és ott állsz a tejfehér hajnali szorongásban…
Mint ordas idők foglya, fokozatosan halunk vissza az időbe! Csillagokra vártán ordas…
Minden egyes pökhendi, megélt sértésben önző semmisülésem tovább folytatódik…